Az én anyám ismerte a terülj,
terülj asztalkám titkát, persze,
kevés volt a bűvös mondatot
kimondania, igazság szerint
eszébe sem jutott,
ehelyett hajnalban ébredt, mi
még mind aludtunk, ő meg a
konyhában pucolt, aprított,
darált, kevert, kavart, sütött,
főzött, hogy ebédnél
az asztal roskadásig legyen,
négy, öt fogás kettő helyett,
lehetetlen volt végigenni, a
harmadik után már csak ültünk
és sóvárogva
néztünk az asztalra, mennyi
minden van még, érintetlen,
kár, hogy nincs két gyomrunk,
így csak este, vagy akkor sem
eszünk abból,
amiből most nem, fogalmam
sincs, hogy csinálták a rómaiak,
és ebéd után mosogatott,
miközben krémet kevert a
süteményhez,
mert az is kell, lesz, és nem
lehetett segíteni neki, csak ő
tudta, milyen láng, melyik
serpenyő, fakanál, villa, fűszer,
mit tegyél oda,
mit vegyél le, így nőttem fel,
nem követtem őt a konyhában,
gyorsaságra, egyszerűségre
törekedtem, és engedtem a
lányaimnak,
hogy segítsenek, de anyámnak
még mindig nem lehet, ha haza-
megyek, ugyanúgy hajnalban
ébred, pucol, aprít, darál, kever,
kavar, süt,
főz, hogy ebédnél az asztal
roskadásig legyen, négy, öt
fogás a kettő helyett, és van,
hogy néha már nem sikerül
egy étel,
és elfárad, nagyon, pihennie
kell, mozdulatai és léptei egyre
lassabbak, fáj a lába, a gerince,
kavargatás közben rákönyököl
a tűzhely
szélére, már pillanatokra átadja
a fakanalat, nézem, és egyre
inkább nagyanyám mozdulatait
és testét fedezem fel benne, és
látom a
mostani anyámban a régit, az
egyenes derekú, kimelegedett
fáradhatatlant, és az anyját, a
nagyanyámat, meghalt már, és
mégis itt van,
itt, anyámban, bennem is, egyre
inkább, mindketten, nemcsak
a régi anyám van eltűnőben,
miközben itt van, én is, én is
egyre lassabban
lépkedek, arra is figyelek, hová,
miközben a testem őrzi korábbi
önmagam minden mozdulatát,
egyszerre vagyok, aki vagyok,
aki voltam,
a már megnyilvánuló leszekkel.