Hatvanöt körüli nő volt. Épp mellém ült le.
Haja asszonyosan rövid, szőkére festett.
Kunkorodó apró tincsei szédülten csapódtak
hol az egyik,
hol a másik oldalra, ahogy a fejét rángatta.
A szája egyfolytában mozgott: kerekítette,
csücsörítette, össze-vissza tekerte, mintha
szavakat
formálna a nyelvével, beszélni szeretne,
kimondani valamit valakinek. Nem nekem.
Nem is a többi utasnak. Talán annak, aki
a gyűrűt
valamikor az ujjára húzta. A buszon nem
jött ki hang belőle. Otthon lehet, még igen.
És az is lehet, hogy szája, hazaérve, egyenesre
fegyelmezett.
Azért ez a nagy néma erőlködés, hogy
előhozza magából a visszatartott szavakat,
és legalább utazás közben próbáljon
kimondani
mindent, amit hazaérve rég lehetetlen.