Megütöttél. Kétszer életemben.
Nem szoktam gondolni erre, nem
jutnak eszembe ezek a történetek.
Ma valamiért mégis. Álltam a tükör
előtt, bíbelődtem a nyakláncom
csatjával, és egyszer csak ott volt
ez a két mondat. Hogy megütöttél.
Kétszer életemben. Először kislány
koromban. Hat, hétéves lehettem.
Beteg. nem vettem be a gyógyszert.
Az utcán kaptál el. Bicikliztem a
többi gyerekkel. Másodszor kábé
tíz évre erre, egy fiú miatt. Tiltottatok
tőle. Azt mondtátok, nem hozzám
való. Kicsi vagyok, a tanuláson járjon
az eszem, a szerelem különben is
sötét verem. Nem értettem, mit jelent
ez. Parancsolni sem tudtam az
ismeretlen érzésnek. Akkor voltam
először szerelmes. Hazudni kezdtem
nektek. És hazudtam, éveken át. Hogy
nincs, nem számít, nem vagyok vele
kapcsolatban. A köpenyzsebemben
talált levél buktatott le. Nagyhét volt,
úgy emlékszem. A folyosón ütöttél
meg, ahogy hazaértünk Debrecenből,
és beléptünk a házba. Nem az ütés fájt,
most is tudom, bár, ha akarom, még
mindig érzem súlyos karod. A tény
maga. Én voltam a mindened. Akkor,
miért? Hogyan? Ma, a tükör előtt,
ahogy feljött ez a két mondat, csak
ma állt össze bennem a két történet.
Nem megvertél, csak megütöttél.
Kétszer két ütést mértél rám, tíz év
különbséggel. Megverhettél volna.
Kiszolgáltatott voltam, gyerek. Nem
tetted. Ma, a tükör előtt az jutott
eszembe, tehetetlenségedben tetted,
mindkétszer. Hogy felnőttként nem
bírtok, nem bírsz, velem. Velem, a
gyerekkel. Makacs voltam. Az is
vagyok. Lehet, mielőtt harmadszorra
lesújtott volna karod, elszégyellted
magad, mert te is ilyen voltál, vagy
is talán. És az is lehet, azért hagytad
abba, mert rájöttél közben, engem
ütsz, a te „Hentó lányodat.” Ma, ott a
tükör előtt értettem meg, ez az egész
jobban fájt neked, mint nekem. Talán
meg sem bocsátottad magadnak.
Megütöttél. Kétszer életemben. Nem
tudom, miért jutott ez eszembe. Nem
tudom, miért ma, miért a tükör előtt,
ahogy a nyakláncom csatjával bíbelődtem
és sehogy sem akart becsatolódni.
A Mars bolygóján jársz éppen, jutott
eszembe, ahol kényszerítve vagy, hogy a
dühöt vizsgáld magadban. A dühöt, ami
nem volt, sosem láttam, csak elsápadó
arcod, vértelenné lett szádat, a
visszatartottságot, a ki nem mondást,
a haragudni nem lehetet, a csendes
távozást, a kilépést az ajtón, az órákkal
későbbi mosolygós visszajövetelt, hogy
nincs baj, nincs harag, nem is volt, itt
vagy, csinálsz tovább mindent. A harcos
Mars azt mondja most neked, ezt elvétetted.
Csupán kétszer engedtél utat a dühödnek,
engem ütöttél meg. Harcolok a dühömmel.
Épp, mint te. Életedben. Kifejezni tanulom,
ha szükséges. Erő lesz belőle, énközlő igyekezet.
Így vagyok, ezt érzem, a harag is az enyém,
szeressetek. Szeretek én is, kiabálva,
dühösen, nem múlik el ettől, amit a
másik iránt érzek. Megütöttél. Kétszer
életemben. Nincs ennek semmi
jelentősége kettőnk szempontjából. Nem
szakadt szét, ami összekötött minket, ahogy
életedben, úgy a halálod után sem. Tudom
merre vagy, mi történik veled. Üzensz.
A Marson vagy épp.
Érezlek.
Budapest, 2025. 06. 14 – 08. 30