Csurilla Dániel: KISZUGLÓ

Leválás végett költözés. Előbb a szülőkről, aztán a tőlem elhidegült
csajról való leválás. Egyetem mellett ikeás fasírtot árultam Jobb munka is adódott volna, de nem kellett, mert ami volt, központi volt. Ne feledjük, egy vidékinek az Örs is központ. Budapest tudattalanja.
Láttam ordítozó baptistákat, hajnali késelést és olyan reklámokat,
hogy hyldeopbevaring shelving unit, amitől majdnem diszlexiát kaptam, meg olyan szlogeneket, hogy ez a gyógyszer leiskolázza a hasmenést, sőt olyat is láttam, hogy funkcionális víz, bármi is legyen az, de reklámozták, tehát biztos kelendő. Láttam egy kutyát, aki odajött hozzám, és megkérdeztem a nevét, de nem válaszolt, csak nyüszített, hogy haza akar menni, mire hogy én is, pajtás. Láttam egy sánta cigányasszonyt, aki a hétéves gyerekével ócska parfümöt árultatott, és megúszták az igazoltatást, de az átutazó iráni migránsok nem voltak olyan szerencsések.
Vágytam arra, hogy ne legyen több fasírt, mert az megöli az ember
lelkét, és főleg az olyan lelket, aki filmet akar rendezni. Ezért kerültem a nagyvárosba. Itt mindent lehet. Lehet forgatás. Lehet prömier. Lehet kampány-szezon. Lehet diákzsűri különdíj. Lehet külföld, LA, Hollywood. Lehet Oscar! Lehet aztán nagy hazatérés. Lehet megbecsültség. Lehet újabb film. Lehet utána színházrendezés. Lehet bársonyfüggöny, virágcsokor. Lehet egy Kossuth és egy Balázs Béla között festeni, tanítani, játszani. Lehet egy új csaj, és lehet eljegyzés, esküvő, ház, gyerek, nagy autó, sok barát. Lehet könyvet írni, így jöttem formát. Lehet siker-bukás-mátrixot kreálni, közben révbe érni, nagyot álmodni, de ezektől meg lehet nyugodni, mert kevésbé érzi magát a vidéki egyedül Budapesten.
Fizetésnap. A legdurvább. Sok talpalás. Munkáscipő plusz fizetésnap
egyenlő instant vízhólyag. A kollégák egész jól bírták, föl voltak vértezve, hogy fizetésnap alkalmából az emberek megőrülnek. Nekem viszont piszkosul fájt mindkét lábam, és hazaérve már a derekam is, amit tünetileg három doboz sörrel tudtam kezelni. Másnap újra munka, ráadásul hétfőre beadandó, kell a francnak ez az egész, mert miközben fasírtot sütök, agyalhatok a megvalósítható kisjátékfilmes dramaturgiai formán, és aközben nekem még egy hét a fizetésig, ráadásként drága mulatság az egyedül lakás, pszichológushoz járni pedig egyenesen luxus, gondoltam, míg mosolyogva kiszolgáltam egy hat fős ukrán családot, akik egy szót nem tudtak angolul.
Újból hazafelé, kemény munka után végre egy hideg sör a dohányboltból. Szembejött egy idős néni, a túlsúlyos, bicegő fia tolta. Mosolyogtunk egymásra. Látásból ismertem őket, szinte szomszédok voltunk. Aztán jött egy látássérült kislány, első lépései a bottal. Majd egy lebénult férfi, akit anyja kísért a taxihoz. Mondtam, ilyen a mesében sincs, erre a trolimegállóban egy kisfiú ugrált a lépcsőn. Mellette egy-egy pár, hajléktalanok által elhagyott cipő. Közben meg ez a rohadt vízhólyag. Mit panaszkodom?