Az idő egy zsebben kinyíló penge élén táncol. Mármint ami a vasúti
közlekedést illeti. Irány Vassurány, csak mert jól hangzik, de félúton toporgás, mert vonatunknak (pályafelújítási okok miatt) késése van. Körülnézek, az utasok rendre ugyanazok az alakok. Férfiak negyven fölött vidékről. Végigalusszák az utat, vagy pörgetik a telefont, ám az éberebbek a hétvégékről mesélnek élőholt társaiknak. Család így, munka úgy, de a rohadt hajnali járat, csak az ne volna, és erre ütemes, katonás krákogás és köpködés. Sorstársak vagyunk az ingázókkal.
Utazók vagyunk két világ közt. Mint egyén, földrajzi helyzetünket
kell tisztába rakni. A magyar-osztrák határ, és az ingázók fölismerték, hogy ugyan van egy határ, az csak amolyan politikai, ideológiai, nyelvi, kulturális, tehát átléphető, kit érdekel. Mi másoknak kávé és forró reggeli, az nekünk energiaital és cigi. Megérkezünk, Sopron végállomás, a műszakváltás dallamos sörbontás. Súlyos arcok, drogosok, alkoholisták és hajléktalanok, pedig még az éj az úr. Szevasz, papi, szólít le a dohányboltnál egy tag felemás cipőben, majd kérdi, hogy pörög nálad a négyhúsz, mire én, hogy munka előtt semmiképp.
Egyre kevésbé értem a régió beszédét. Idegen a nyelv, a dialektus.
Hadarás, elharapás, mély hangok és öblös beszéd. Olyanokkal szórakoztatnak, mint “máma mán másodcára menek boltba”, vagy hogy “le se vásártad az utalványt”, de a személyes kedvencem “este le kell zuhanyzok”. Azonban a szituációkat megértem. A magányt, az elhagyatottságot és a kétségbeesést. Az egyik éjjel műszak után egy férfi azt mondja a nőjének, hogy olyan pofont lő neki, hogy arról koldul, mire a nője, hogy milyet, Attila, egyre kérdi, milyet, mi, és erre a férfi eszköztelenül csak annyit felel, hogy hát olyant.
Áll a vasúti fölüljárónál. Ülök vele szemben, cigarettámat tekerem,
tekintetét kerülöm. Mellettem a bokorban szétszórva a tegnapi műszak utáni italos dobozok. Csak menjen el, máshol csöveljen, engem nem érdekel, csak menjen el, de az egyre csak áll, áll és néz. Köszön, visszaköszönök, aztán megkérdezi, hogy nincs-e valami baj, mire megilletődve mondom, nincs. Töménnyel kínál, de elutasítom, és bár jól esne, munka előtt soha, múltkor megfogadtam. A következő héten újra találkozunk, ugyanott. Épp olvasok, ő pedig megint megáll, mint aki megérzett valamit. Ezúttal kannás bort nyújt. Szépen visszautasítom ismét, aztán elmegy a dolgára, én pedig megkezdem a műszakot. Ha valamikor “harmadcára” találkozunk, nekem kell adnom valamit, ez a legkevesebb, így illő, azt hiszem. Egy magányos ember könnyen felismeri társát, mert összesodorja őket valami.
Vajon megcsalás a munkahelyemmel szemben, ha más pozíció után
nézek egy új városban, faggatom magamtól, közben próbálok ébren maradni. A vonat hazavisz, már ahol otthon lehet az ember két sevilág viszonyában. Bűntudat gyötör, hogy hűtlen vagyok a munkáltatóhoz, aki kenyeret ád, hol senki más. Mielőtt elalszom, még munka után nézek, lehetőleg szakmai, lehetőleg irodai, lehetőleg budapesti. Végre megérkezem. Tizenkét órás munkanap, további négy és fél óra utazás. Éjjelből éjszakába vonulás. A napfény idegen nekünk. Holnap minden kezdődik elölről.
- Varju Zoltan
