Lassan lélegezve elmondani a Petri verset,
„…botorkáltam fel a lépcsőn.
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg…”
Hasba vesz, szájon át ki. Csak tiszta jöjjön be,
minden zavaros lassan ki. Csücsörít.
Aztán: a katedrális nyugati homlokzatáról az a
cinkosan mosolygó töredezett angyal, amelyik
egyszer négy évet töltött összetörve egy ládában.
Négyet!
Az a huncut arckifejezés. Azt felidézni.
Nervus olfactorius, Nervus vagus, Nervus terminalis,
mind a tíz agyideg végig, kognitív terelés. Álmodozni,
utolsó kalandot tervezni, ki fogad a mennyországban.
(Csak ne a drága mama!)
A bánatkővel kirakott utcát énekelni,
meg hogy a Csendes-óceánnál véget ér a csata.
Hogy azt mondtad, vissza is fordulhatunk,
mert neked teljesen mindegy, csak velem lehess.
Hogy azt mondtad, ha miattad van az egész,
elköltözöl, de hadd maradhass a férjem.
2026. FEBRUÁRI PÁLYÁZAT
február 1, 2026
