Cseszregi Boglárka: Lobbanás

Mind itt ülünk, ebben a sötétben
s mindenkinek gyufa a kezében,
rőzse középen,
de hidegben ülünk
a feketeségben.
Én egyszer csak
meggyújtok egy szálat.
Hátha, hátha mindenki láthat!
S fellobban a fénye.
Kis lángjánál látom
a többiek arcát,
a kezemre néznek,
a kezemben a szálra,
és eltorzult dühvel néznek a lángra,
arcukról feketébb sötétség borul a szobára.
A gyufát gyűlölik,
hisz a lángjától félnek,
„S nincs is értelme a melegnek, a fénynek”.
Egy emberként jönnek,
ráütnek kezemre,
és kirepül belőle
a szál,
és száll,
majd beesik középre,
a száraz rőzsére
és fellobban a máglya
egyre nő a lángja,
izzadt forróság terjed a szobába.
A lángnyelvek elnyelik végre a sötétet,
de jönnek, csak jönnek,
s már nem csak a rőzse ég meg,
az óriás lángnyelvek a plafonig érnek.
Én félek, a többiek is félnek,
és ég a szoba,
mikor kidőlnek a falak,
s másokra nézek,
új világba lépek,
új világba, hol a fény az égbe,
hol a Nap nevet le az egész népre.