Cserni András: Vágyak utcája

Álmodtam tegnap éjjel egy utcát,
árnyasat, öreg macskakövekkel kirakottat.
Az alkony sejtelmes csend-színűvé festette át
a két szélén sorakozó, antik házakat.
Hét állt belőlük – három-három
egymással, egy a végén, velem szemben,
egész a látóhatáron.
Néztem s hallgattam őket észrevétlen.
mert szóltak, nem szóval, hanggal,
hívtak az ajtókon be: Gyere már! Gyere már!
Magához húzott lassan a kéjkánon-kardal,
a Vágyak utcája vitt, mint egy láthatatlan kerékpár…
Az elsőben idős házasok ölelkeztek
forró csókba forrva.
Látszott, ezek a gyengéd érintések
egy életen át lettek kovácsolva.
Kitartó, biztos és gyönyörű szerelem,
mi átkísér talán a túlvilágra is,
de nem tetszik, nem kell, nem való ez nekem:
a harmonikus, örök szenvedély hamis.
A második volt a bujaság kastélya,
hol ismeretlen szeretkezett ismeretlennel,
míg mind ki nem elégült, vagy kifáradt s tovább nem bírta,
majd egy érzéki éj emlékével távozott el.
E tét nélküli és izgalmas szerelem
mi gyorsan hoz enyhülést a mohó vágynak,
csábító, de nem kell! Ez se való nekem:
e szeretők gyakran lehetetlent vágynak.
A harmadikban hangos úr volt a szenvedély:
piszkos szavak, kéjsikoly, nyögések szálltak messze…
Vad vágyak, vad ágyasok, vad szerepek, vad éj:
pálcát fog kezébe, vagy úgy tesz, mintha iskolában lenne…
Zabolázatlan tűzként égő szerelem,
mi utat enged buja fantáziáknak,
nem kell, mert kényelmetlen és mesterkélt nekem:
csak hallgatok, ha fülembe szókat súgnak.
A negyedik ház szelíd volt és csöndes,
a párok gyöngéden ölelték egymást,
egyszerű és szerény volt minden, mint a köles,
de mindüket beburkolta a gyönyörpalást.
A lágy és gyengéd gyertyalángú szerelem
soha senkit nem hozna kínos helyzetbe,
mégse jó, mégse kell, mégse való nekem:
egyhangúvá őrli az idő kereke.
Az ötödik házban minden fiú és lány
csak azt ölelte, csókolta, akit igazán szeret,
két személy egy pár – ott nem kérdés vagy talány –,
s kötelékük éget múlhatatlan jelet.
Töretlen hűségű monogám szerelem,
mely tiszta s hófehér, mint az alabástrom,
de nem tetszik, nem kell e csoda se nekem:
bárki bárkit megcsal, s a lélekből lesz rom.
A hatodik a szabadság égisze alatt
felrúgta a hűség klasszikus elveit:
ki csak néha lépett félre, ki három után szaladt,
és egyik se lett pórabb, vagy még inkább elit.
Ó, mindenkit megosztó szabad szerelem,
hol nem tilos kalandokba keveredni,
szirénként édesget, de ez se kell nekem:
nem lehet örökké más után epedni.
Mi várhat a hetedik házban még?
– gondoltam szemforgatva.
Lehet, hogy csak nekem nem rejt föld és ég
olyan szerelmet, minek egészét testem-lelkem akarja?
Melyik az enyém?!
…Mindegyik és egyik se.
Nincs hiba, tévedés vagy alattomos rém,
mert mindenki maga útját kell megkeresse.
Felsejlenek arcok – elképzelt szeretők;
hallok sóhajokat – vágyott szeretkezésekét;
testeket tapintok – még csak gondolatban lévők;
érzek, sejtek valamit – ezt szánja nekem a lét!
Minden szerelemnek van fénye és árnya,
típusok, és mégis egyedi valahány…
Ha egy nap a hetedik ajtót karom kitárja,
az én vágyam vár majd, és búcsút int a magány.
2024. 05. 18.