Látjátok, feleim e félretett tárgyat?
Korosodott, betegedett, csendben elbágyadt,
egyre többet ült sarokba hajítva,
hol életadó gyógyszerét kortyolta és itta,
ám megérezte gazdája a halál szelét fújni
(elrágják majd lassan a pusztulás szúi),
hát kijelölte utódját és házába hozatta,
ékköves hintaját bélelte bársonypuha vatta,
s az öregtől megkapta minden tudását,
emlékét, titkát, a fényképei mását,
majd a kiszolgált előd koporsóba feküdt,
fióksírban hántottak rá sok fecni-rögöt,
ott hajtotta álomra szilíciumtestét,
békésen, megfáradva várta be az estét.
Tudjátok, feleim, négy évet szolgált,
töretlen hűséggel végezte dolgát,
oktatott, zenélt, kapcsolatot tartott,
dolgozott, filmezett, forgatott kardot,
s néhanapján ma is felnyitja szemét,
hogy elmondja egy titok elfeledett nevét.
Értsétek, feleim, ő is sokat ér,
hiába nem folyik ereiben vér;
a hűséges tárgynak is kijár a tisztesség,
a búcsú, emlékezés, s hogy szépen eltemessék…
de vajon hánynak jut méltó bánásmód,
s mennyi kap osztályrészül csupán pár rossz szót?
És az a gond, feleim, ha a tárgyakkal így bánunk,
ily nagy teherként nyomják nyögő vállunk,
ha egy élettelennek se adunk tiszteletet,
hogy tudnánk tisztelni más embereket?
OKTÓBERI PÁLYÁZAT
október 1, 2024
