Cserni András: Borozgatás a Magánnyal

Ülj le mellém, Magány, régi jó cimbora!
Kancsómban vöröslik a Bánát bús bora,
kitöltöm kettőnknek komor kupába,
koccintsunk! Majd nézz le az öreg Dunára,
figyeld, ahogy fut, szalad a messzeségbe!
Kínokat visz, de engem itt hagy mélabúban égve.

Tudod te jól, miért gubbaszt homlokomon felleg:
tudod, hogy úgy igazán senkinek se kellek,
tudod, hogy a kaján Remény csak játszadozik velem,
tudod, hogy békáit egy szó nélkül nyelem.
Tudod ezt mind, mert jobban ismersz, mint bárki más:
leggyakoribb vendégem te vagy, nem vitás.

Próbáltam én – nem is egyszer. Ezt nem tagadhatod.
Írtam rózsás vallomást, írtam hatszor hatot,
de a leveleket összetépték, s a Dunába szórták,
hol a málló cafatokért civódnak a csókák,
s elvésznek a foszlányok a hordalékok között…
Te se tudnád a végére, melyikhez volt közöd.

Hibáztatom őket, biztos így véled most,
pedig ki másra mutogat, annak a gyávaság vet vánkost,
s engem nem riaszt a valóság rideg, cudar szeme:
mindig rossz emberekbe szerettem bele.
Ez a titok, mit megfejtettem egy esős őszi napon,
a titok, melynek kulcsát, Magány, egyedül neked adom.

Átok ülne rajtam? Vagy csak kísért a balsors?
Vagy ez lenne a Remény étkét bolondító bors?
Játékszere lettem tán egy aljas hatalomnak?
Vagy véletlenek zsigerelnek, míg végleg kirabolnak?
Nem tudom. De ha sejteném, se változna semmi,
mert a gyönge ember ily erőkre képtelen hatni.

Mennyit locsogok és panaszkodok neked!
Még azt hiszed a végén, hogy gyűlölöm az életet,
pedig még melankóliám szemüvegén át
is meglátom a hétköznapok adta száz csöpp csodát:
a madár dala, a könyv illata, a színek gyönyöre,
a gondolat szabadsága és az írás öröme!

Magasztaljam mindezt? Tényleg? Zengjek ódákat
vígságról, miközben fáradt lelkem próbálgat
tört szárnyú madárként újra repülni?
A búnak a meder aljára kell ülni,
hogy a vad verdesés ne kavarja fel újra.
Ne vess meg, hogy lelkem a múlt hosszasan fúrja.

Ehj, elmém csapong már, száz szép szavam dőre…
Fejembe szállt volna ez az egy kupányi lőre?
Idd csak meg a maradékot! Nekem több nem kell már,
igaz öröm a bortól egyébként se vár,
s rájöttem, a mámorköd is csak hamis menedék,
mert a valóságnál sose lesz kábítóbb a részegség.

Ó, te Magány! Megszoktalak. Sőt, megkedveltelek:
te legalább állandó vagy, mint a rideg szelek;
nem múlsz el, s ha meg is szöksz, hamar visszatérsz;
nem várom, tégy lehetetlent, s ilyet te se kérsz;
a tökéletes társam te vagy, többé nem talány…
Örökké öleljél kérlek hűs karoddal, Magány!

Feküdj mellém, Magány, csendes szavú párom,
nézzük meg a napkeltét! Már olyannyira várom
a közös perceket, miket nem hordhat el a Duna!
A vén folyóból partra úszik, s ránk terül egy suba,
mi eltakarja bús-boldog, pihegő légzésem,
s elfojtja sóhajom: Egyedül vagyok s mégsem…

További bejegyzések