Talán egy nap majd, ha meghalunk,
Isten izgatottan toporog az ajtóban,
hogy megkérdeze: „mondd csak… milyen volt a mennyország?”
Milyenek voltak a folyók?
A csókok a bőrön?
Milyen érzés a bűn? A suttogó hang a füled mögött?
Igaz, hogy néha veszítesz?
Léteznek titkok, melyeket nem hallasz, bűnök, melyeket nem látsz?
Mondd csak… Milyen a sajt? És milyen nevetni?
És milyen, ha tőled valaki semmit nem remél, csak él?
Milyen a fej súlya a válladon? Egy pillantás a csók előtt? Milyen egy szempár, ami nem felnéz rád?
Mondd csak… milyen meghalni? Érezni az utolsó korty levegőt és a lesütött szempárokat a padlón?
Érezted-e, amikor elmúlsz, hogy… „éltem.”
Éreztem, botlottam és megbántam.
Szerencsések vagytok, hogy meghalhattok.
A mindentudó lény, aki elhagyta a paradicsomot, mert rájött, hogy két kar között van a mennyország.
„A bűn nem az volt, hogy ettél az almából, hanem hogy itt hagytál egyedül.“