Csató Gyula: Sors

I.
Lacina bácsi 69 éves volt, mikor úgy döntött, hogy ismét az egyház kebelére hajtja fejét, és a katolikus közösség oszlopos tagja lesz.
Lacina bácsi még csak „a kis Lacina” volt, amikor 14 éves korában szakított a vallással, mert Ruzicska tiszteletes úrtól akkora pofont kapott, hogy eleredt az orra vére, és még három nap múlva is ott volt a keze nyoma az arcán. Ráadásul a felbőszült pap még fenékbe is rúgta a menekülő fiút, úgy, hogy az majdnem orrán csúszva hagyta el a sekrestyét.
Az amúgy sem szelíd természetű Ruzicska azért ragadtatta el magát ennyire, mert a kis Lacina és Popovics Rita a nyitva felejtett sekrestyében vettek előleget majdani szexuális életükből, némi, egyáltalán nem ártatlan tipi-tapi formájában. Ruzicska meg rajtakapta őket. A papot is meg lehetett érteni, az ötvenes évek közepén járt az idő, volt elég baja, még az hiányzott neki, hogy a nyilvánvaló paráznaság miatt újra kellejen szenteltetni a templomot. A Lacina gyerek nem is érezte igazságtalannak a fenékbe rúgást és a pofont, falusi gyerekként amúgy is szokva volt a fizikai inzultusokhoz. Arra figyelt csak inkább, hogy Rita egérutat nyerhessen. Érezte, hogy a papnak valahol igaza van, elvégre mehettek volna bármelyikük házának padlására is játszogatni. Ami megállította, és amitől elöntötte a vér az agyát, az Ruzicska utána ordított mondata volt, miszerint: „Eltakarodj innen, te fattyú.” A gyerek futtában csinált hátra arcot, és elfeketülő tekintetét beleakasztotta a pap szemébe, aki hirtelen megbánta, hogy így elvetette a sulykot. Lacina jól megtermett kamasz volt, és Ruzicska fejében megfordult, hogy akár még pórul is járhat, ha elragadtatja magát. Végül az megelégedett a szóbeli megnyilatkozással, közölve vele, hogy: „Bassza meg a templomát, vén fasz!”, és ezzel, nyugodt léptekkel távozott a csatatérről. Ruzicska meg ott maradt állva, és az öreg beismerte, hogy elcseszte ezzel a fattyúzással, ezt nem kellett volna. Jó emberismerő volt, így azt is megjósolta magában, hogy a Lacina gyerek jó darabig nem fog a templom közelébe jönni. Igaza lett, mert az otthon közölte a szülőkkel, hogy ő többet templomba nem megy, amíg ez a „kecske” ott az úr, de még azután sem, süsse meg a római pápa meg a püspök a templomát, minek tesz oda ilyen papot. Az öregebb Lacina nem csinált ügyet belőle, nem volt igazi templomjáró ember, nem várta mástól sem. Azért két nap múlva, zsákolás közben, kifaggatta a fiát, aki kertelés nélkül elmondta az igazat, bár a pap szavait nem ismételte meg, nem akarta apját megbántani. Az öreg meghallgatta, felidézte magában a Popovics lány feszes, telt melleit, és azonnal a fiának adott igazat. Ha a nő és a templom között kell választani, akkor a választás egyértelmű – gondolta, és helyeslését egy barátságos hátbavágással fejezte ki.
Lacina mama sem sokáig sopánkodott, bántotta ugyan fia pálfordulása, de a papot ő sem szerette, és végül is ebben az időben, nem illett senkit sem templomba járásra ösztönözni.

Ruzicska ott rontotta el, hogy a kis Lacina nem volt fattyú. Szülei, akiket ténylegesen annak is tartott, szabályosan örökbe fogadták, volt róla mindenkinek papírja. Nem volt törvénytelen gyereke senkinek. Illetve… hát ezt nem lehetett tudni, idekerülésének titokzatossága nem oszlott el az évek során, léte akármilyen regényes és vétkes szerelem nem akart következménye is lehetett, a körülményektől legalábbis.
Történt, hogy 1943 júliusának egyik verőfényes napján, délben, egy nagy fekete autó állt meg a falu kocsmája előtt. Hárman szálltak ki belőle: egy jól öltözött harmincas úr, egy elegáns hölgy kisírt szemekkel, és egy két, két és fél év körüli kisfiú, aki az anyja (ha ugyan az volt) kezébe kapaszkodva botladozott föl a lépcsőn. A család (ha ugyan az volt) letelepedett, majd a férfi a pulthoz ment, egy pohár sört és két málnaszörpöt rendelt, majd megkérdezte Faragót, a kocsmárost, hogy akarna-e 5 pengőt keresni. Faragó, aki gyanakvó, pénzéhes, rosszkedvű ember volt, elgondolkodott, és arra jutott, hogy aki öt pengőt kínál valamiért, az fog tízet is, úgyhogy azt mondta, hogy: „Nem”. Igaza is lett, mert a férfi azonnal elértette, és megkérdezte, hogy: „Hát tízet?”. Faragó annyit már szeretett volna, és megérdeklődte, hogy akkor mit is kellene tennie. „Itthon van-e a felesége?” kérdezte az úr. Itthon, válaszolta Faragó. Hát hogy a gyerekre kéne vigyázni egy vagy két órát – folytatta az úrember – mert a felesége édesanyja váratlanul rosszul lett, ide vitték a városba, a kórházba, hozzá sietnek, de nem szeretné, ha gyereknek a kórház folyosóján kéne várni, kicsi még, talán be sem engedik, hát itt hagyná inkább.
Faragó ezt könnyű pénzkeresetnek gondolta, úgyhogy hátraballagott az asszonyért, vele együtt került elő újra, és az, meghallgatva a kérést, szívesen vállalta a dadaságot. Rögtön az iránt érdeklődött, hogy mit szeret a kicsi enni. Eddig csak a férfi beszélt, most hozzájuk lépett az asszony is, kézen vezetve a kisfiút. Közelebbről Faragó látta, hogy az asszony nagyon rossz bőrben van, sápadt, alig áll a lábán, mindkét szeme kisírva. „Lacika, Lacikának hívják” – csak ennyit tudott kinyögni, mikor Faragóné egy gyors és természetes mozdulattal karjaiba kapta a kisfiút, aki egyáltalán nem ijedt meg, hanem az asszony fejkendőjét kezdte húzogatni. Annyira elmerült ebben a foglalatosságban, hogy nem is figyelt arra, ahogy a két felnőtt kimegy a kocsmából otthagyva őt, a nő szinte bénán, majdnem teljesen urára (ha ugyan az volt) támaszkodva, az pedig igyekezett sietős tempót diktálni. Besegítette párját az autóba, megkerülte, és néhány másodperc múlva felzúgott a motor. Senki többet nem látta őket.
A kis Lacika fél óra múlva kezdte rá a sírást, amit aztán három napig nem nagyon hagyott abba. Faragóéknak este hat körül esett le a tantusz, hogy baj van. Akkor a kocsmáros átballagott a csendőrőrsre, hogy mitévő legyen. Az ügyeletes őrmester gyors telefonálásba kezdett, és este nyolcra kiderítette, hogy a városi kórházba az elmúlt 48 órában senki idősebb asszonyt nem hoztak be, az utolsó új beteg tegnapelőtt érkezett. Később az is kiderült, hogy vagy húsz kilométerrel arrébb az egyik posztos csendőr egy nagy fekete autót látott úgy egy óra körül a Budapestre vezető főútvonalra kanyarodni. Azért jegyezte meg, mert ritka az ilyen elegáns autó a környéken, de a rendszámot nem írta föl. Mindenesetre megindult valamilyen nyomozás, de csak elég lagymatagon, végül is nem valami nagyszabású ügyről volt szó, valakik megszabadultak egy nem akart gyerektől, hát mi van abban különleges. Ronda ügy, de nem nagy szám. A nyomozás lassan elhalt, az idő elfújta az egész ügyet, végül valaki ráírta az aktacsomóra: MEGSZÜNTETVE. A falu jegyzője kapott egy határozatot, mely szerint: „kiskorú, ismeretlen születési helyű, idejű XX László ügyében a vizsgálat lezárult, nevezett szüleit, egyéb családi kapcsolatait felderíteni nem sikerült, nevezett talált gyermekként tartandó nyílván stb. stb. stb”.
Lacika addigra rég révbe ért új otthonában.
Bevezetésül három napig sírt. Az első napot és a másnap reggelt Faragóéknál töltötte, evett, aludt és sírt. A kocsmáros reggel elment a községházára, és megérdeklődte, hogy akkor most mi helyzet. A jegyző szerint az volt a helyzet, hogy a gyerek Faragóéknál marad, ameddig másképp nem rendelkezik. Faragó erre azt mondta, hogy egy hétig maradhat, csak azért, mert a feleségének megesett a szíve rajta. Ebben maradtak. Délután aztán átjött Dolmányiné, Faragóné sógorasszonya, és kölcsönkérte a gyereket, mert lányának sok volt a teje, és gondolta, hogy ez a kis lurkó majd segít rajta. „Nem szopik már az, te” – vetette ellen Faragóné, „-Majd fog” válaszolta a sógorasszony, és lőn. Így a következő éjszakát Dolmányiéknál töltötte, félóránként ébredt sírva, szopott és követelte az anyukáját. Reggel visszakerült Faragóékhoz. Délutánig sírt, és akkor átjött Lacináné, és felajánlotta, hogy magukhoz veszik a gyereket, addig, amíg lesz valami. Faragóné nem szívesen adta, de hát Lacináné koma asszonya volt, rendes asszony, és gyerektelen, meddő. Hát had legyen az övé, amíg el nem viszik. Így került Lacika Lacináékhoz.
Jó helyre került.
Lacina – aki, gyerekre szert téve, nemsokára kiérdemelte az „öregebb Lacina” nevet – iparos volt, ács, asztalos mester, de értett a bognár munkához is. Csinált tetőt, ágyat, szekeret, meg bármit, ami fából volt. Jó iparos volt, megbecsülték. Szép házuk volt, hátul a műhely, kocsiszín, istállók, kert, kert végében patak, patakon híd, túlparton egy hold legelő, mögötte erdő, ahogy ez egy becsületes dunántúli faluban dukál. A házaspár jól élt tehát, komoly gondjaik nem voltak, házasságuk – a falusi átlagtól eltérően – szerelmi házasság volt és boldog. Lacina szerette a bort (meg a sört és a pálinkát), ivott is, de csak évente ötször rúgott be: húsvét hétfőn, a neve napján, szüretkor, borfejtéskor, és még egy tetszőleges napon, általában valamelyik disznóvágáskor. Többször nem, és ez a kiszámíthatóság és önmegtartóztatás kincset ért. Ráadásul egy gyerekkori baleset miatt (magas volt az a nyüves almafa) sánta volt, és így nem kellett katonának, otthon maradhatott a legvadabb időkben is, miközben sántasága munkájában nem gátolta egy csöppet sem. Kincset ért az is, hogy asszonyára kezet sose emelt, ha veszekedés volt, akkor inkább összeszedte a fejszét, fűrészt, és elballagott az erdőre fát nézni. Mire hazakerült, a vita is elcsendesült általában. Szépen éltek, no. Az asszony dolgos volt, ellátta a házat, kertet, és ami nem volt mellékes, csinos, formás maradt, olyan, amilyennek Lacina megismerte. Az sem volt baj, hogy „eleget tud tenni ura természetének” – ahogy a falu tapintatosan megfogalmazta azt a tényt, hogy készséges és jó szerető. Minden rendben lett volna tehát, csak hát gyerek, az nem lett, pedig próbáltak mindent. Lacina még fürdőre is befizette az asszonyt, ami aztán igazán nem mindennapos errefelé, volt is szó róla a faluban egy ideig, a „kis” Lacina még negyvenévesen is hallott olyan mondatokat, hogy például: „akkor tettük a tetőt a házra apáddal, amikor anyád fürdőre ment”. És hasonlók.
Hiába volt minden, végül a körorvos elhívta magához az embert, (nem a rendelőbe, hogy ne legyen olyan hivatalos, és pletyka se legyen sok) töltött neki egy pohár bort, és azt mondta: „Nézze, Béla, ne erőlködjenek. A felesége tizenhét volt, amikor elvette, most huszonöt. Ha eddig nem sikerült, pedig maga mindent megtett, akkor alighanem már nem fog sikerülni. Költeni mindenesetre ne költsenek erre. Vagy az asszony meddő, vagy, ezt meg kell mondanom, maga. Ne firtassa. Lehet, hogy történik csoda, lehet hogy nem. Van még más gyerektelen házaspár is, élni így is lehet.”
A férfi megköszönte a tanácsot, megitta a bort, hazaballagott, és kertelés nélkül elmondta azt, amit a doktortól hallott. „Hát akkor majd így lesz”- mondta keményen az asszony egy kis csend után. És éltek tovább.
Ide érkezett gyereknek Lacika. A sírást is itt hagyta abba, talán belefáradt, esetleg a csöndes ház, vagy Lacináné szaga nyugtatta meg. Elaludt azonnal, és másnap sírás nélkül, bár mosolytalanul ébredt. Sokig tartott, amíg megszokott, néha pityergett úgy egyet, keveset evett, keveset mosolygott. Lacináné nem olvasott semmilyen gyermeknevelési kézikönyvet, de tudta, hogy egy ilyen „kis árvát” egyszerűen szeretni kell. Mellesleg nevelgette, és mivel a kisfiúnak átmenetileg nem ment a szobatisztaság, hát nekiveselkedett, és bilire szoktatta. Egy zománcos bádog bilire, amit olyan feltűnően vitt haza a Katz – féle szatócsboltból, amilyen feltűnően csak lehetett a kezében lóbálva, és minden sarkon megállva beszélgetni egy sort a többi asszonnyal, mindenütt a mondanivaló közé szúrva azt a megjegyzést, hogy: „hát most vettem ezt a kis árvámnak, hogy milyen drágán adta az öreg Katz”.
Kezdetben nem nagyon merték szeretni a fiúcskát, hiszen akármi is lehetett még, előkerülhettek a szülők, vagy más katasztrófa is beüthet. Mindenre fel voltak készülve. Ahogy azonban nem történt semmi ilyesmi, úgy kezdeték más szemmel nézni a kisfiút.
Mikor megérkezett a határozat, ami a Laci gyereket „találtnak” minősítette, a jegyző kiballagott hozzájuk, hogy tárgyalásokba bocsátkozzon Lacináékkal a hogyan továbbról. Egyúttal meg kívánta vizsgálni, hogy milyen körülmények között él a gyerek. A házaspár addigra már rég döntött, és Lacina ezt úgy foglalta össze: „Örökbe vennénk, jegyző úr kérem, mert ez itt már a mienk, és elvenni meg úgysem hagyjuk.” Szép, kerek mondat volt, egyrészről tetszett is a jegyzőnek, akár még meg is hatódhatott egy kicsit, másrészről viszont nem tetszett neki a hatósági döntés ilyen határozott elővételezése. Mégis csak ő volt a nadrágos ember. Úgyhogy kicsit megborzongatta a két embert, hogy ez így bonyolult, úgy nehéz. Mindenesetre, egyelőre, csak hogy szokják a hivatal súlyát, ideiglenesen kapták meg a felügyeletet a fiúk felett, aztán el is húzódott a dolog egy darabig, mert a háború lassanként leállított minden aktagyártást. Végül 1946-ban lett Lacikából Lacina László, apja neve Lacina Béla, anyja neve Varga Zsuzsanna. Születésnapjául apja, anyja végül az anya neve napját tűzte ki, születési évként pedig megsaccolták az 1941-es évet.
Eddigre a kis Lacika véglegesen hozzátörődött a két emberhez, szerette őket, és biztonságban érezte magát.
Ha lehámozzuk az érzelmi, lelki és egyéb sallangokat, akkor végül is arról volt itt szó, hogy szép kerek, ki nem mondott, le nem írt, de betartandó egyezséget kötöttek ők hárman. Lacináéknak, főleg az asszonynak, gyerek kellet, mert kellett valaki, akit dédelgethetnek, nevelhetnek, és akire – ne tessék fintorogni, nincs ebben semmi visszatetsző – támaszkodhatnak később. Lacina falusi iparosmester volt, a felesége meg otthon dolgozott rengeteget, kertet, földet művelt, vezette a házat, viszont a történelem akkori állása szerint nyugdíjuk nem volt várható, így biztos támasz sem öregségükre. Ahhoz parasztnak (ha iparos volt is) család, gyerek kellett, amelyik eltartja, aztán eltemeti tisztességgel. A közbülső időben meg büszkének lehetett rá lenni, és mondani ilyeneket: „a fiam már maga fog be”, „a fiam kitűnő lett az iskolában megint”, „a fiam a Kisék lányával, hát hiba, apja vére”, a fiam így, a fiam úgy. Ez elemi szükséglete minden családnak.
Lacikának meg biztonság kellett. Valami miatt partara vetette őt a sors, kellett egy hely, ahol túlélhette a soron következő éveket, és erre Lacináék mellett jó esélye volt.
Jó egyezség volt ez, mindenki megtalálta a benne a maga hasznát, és be is tartották mindnyájan.
Kezdetnek Lacináné felruházta, varrt neki gatyát, inget, kiskabátot, az őszi vásárban vett neki mellényt, cipőt, csizmát, kiskucsmát, téli bekecset, aztán ezt minden évben megismételte, ameddig a kicsike Lacika el nem érte a 195 centit, és a 100 kilót 18 éves korára.
A másik cél a gyerek táplálása volt. Ebben is egymás partnerei voltak anya és fia. Zsuzsa mama főzött, sütött mindent, amit kicsiny, de növekvő fiókája hajlamos volt megenni, és az meg is ette, amit elé raktak, nőtt, cseperedett, amíg a fenti testméretet elérte, enni utána is evett sokat, de nem nőtt tovább.
Apa a nevelés más részét vállalta magára. Faragott neki játékokat, kis lovat, huszárt, szekeret, később tankot, ágyút, katonát, repülőt, teherautót, puskát, kis íjat, és minden mást, amire a bontakozó gyermeki léleknek szüksége volt. Elvitte magával az erdőre, mutogatta a fákat, növényeket, vadakat lestek meg, megtanította arra, hogy hogyan tájékozódjon az, akinek a fák között van dolga. Tanítgatta, hogy melyik háziállattal hogyan kell bánni, az életkori sajátosságokat figyelembe véve adta fia kezébe a különböző mezőgazdasági szerszámokat.
Lacináék nem kaptak tanácsot az ügyben, hogy hogyan alakítsák Lacika eredet-történetét, ha érdekelődne, hogy honnan is pottyant ide. Az eszükbe sem jutott, hogy azt hazudják neki: vér szerinti gyerekük. Biztosak lehettek abban, hogy valamikor hat éves kora előtt lenne valaki, aki az orra alá dörgölné az igazságot. Meg, különben is, nem volt ezen mit variálni. Talált gyerek volt, és kész. Nem volt szokás hazudozni ez ügyben. Nem valami szégyenletes esetről volt szó, nem volt mit titkolni rajta. (Amúgy meg a szégyenletes eseteket sem lehetett titkolni, a falu nem hagyta.)
Ezért aztán, amikor Lacika értelme kinyílt a világra, és többek között érdekelni kezdte, hogy ki is ő, és mi az útja, akkor szülei szépen elmondták, hogy ők vették magukhoz, mert nagyon megszerették, hogy az igazi szülei szegények meg eltűntek, hogy biztos a háború miatt, hogy jól van ez így, mert most már az ő gyerekük, és az is marad.
„Így van ez kicsi szentem, anya meg apácska kicsi fia maradsz mindörökre.”
ölelte magához sírva ilyenkor Lacináné, és Lacina is krákogott, akárhányszor elhangzott ez a rövid monológ. Sokszor hangzott el, mert Lacikát élénken érdekelte a dolog, és az idő előrehaladtával némi berzenkedés is támadt benne, hogy akkor hogy is van ez, hol vannak az igazi szülei, érte jönnek-e, ha érte jönnek, akkor „anyukáék oda adnak nekik”? És „akkor hova visznek majd?”. És „nem akarok elmenni senkivel!” És „hogy nézett ki az igazi anyukám, olyan szép volt mint te?” És „ az igazi apukám erős volt?” És így tovább, néha naponta. Szóval bonyolult volt a helyzet, és bonyolult is maradt volna, ha apának az egyik sírós vasárnap délutánon nem támad egy zseniális ötlete, és a legnagyobb szorongós bánat közepén azt nem találja mondani, hogy: „Hallod-e, te gyerek, hogy te milyen szerencsés vagy, hiszen nekem is csak két szülém van, anyádnak is csak kettő, aztán neked meg négy, mi, meg azok akik elmentek. Hát ennyi szüléje nincs is senkinek a faluban.” Nem volt ez pszichológiailag sehogy sem megalapozva – anya jól össze is teremtette apát este az ágyban – de bevált. Lacika e pillanattól abbahagyta a nyifogást, és büszkén hirdette, hogy neki két apukája és anyukája van, nincs is ennyi senkinek sem. Akik hallották, nevettek, vagy bosszankodtak, ez már mindegy volt Lacináéknak, az otthoni gondok egyelőre megoldódtak.
Azt elmesélni, hogy rondán és minden teketória nélkül megszabadultak tőle, otthagyva egy vidéki kocsmában, semmi esélyt nem a hagyva arra, hogy valaha is visszakapják, még korainak ítélték a szülők. Hál’ istennek a falu is tartotta száját. Ráért később megtudni.
Nevelődése persze nemcsak a szülők kezében volt. Négy nagybácsi, nagynéni páros, három nagyszülő, kilenc idősebb és hat egyívású unokatestvér állt a rendelkezésére. A nagyobbak nevelték, kényeztették, irányították, vagy indokolt esetben ráhúztak egyet a fenekére, az egyívásúakkal meg lehetett játszani, félig megfulladni a patakban, verekedni, és nyári este mindent elfelejtve kilenckor hazarohanni, hogy mindenki megkapja a maga aznapi verés adagját, amit másnap aztán el lehetett mesélni egymásnak.
Ott voltak aztán még Faragóék, akik Faragóné nyomására keresztszülők lettek. Faragót nem igazán érintette meg az új rokon, de Lacika azért egy málnaszörpre mindig jó volt nála. Faragóné viszont elvtelenül kényeztette, etette, dajkálta, ajnározta, és anyáskodott felette. Aztán Faragóéknál is volt hat gyerek, köztük a szegény rokonoktól átöröklött Popovics Rita, aki többször is játszott fontos szerepeket a László gyerek életében.
Amikor Lacika iskoláskorú lett, akkor egy bűvös augusztusi napon anyukája felöltöztette szépen, apa befogott, és elkocogtak a városba. Vettek ABC-s könyvet, irkát, tollat, ceruzát, és minden egyéb iskolai holmit. Szép volt, sütött az augusztusi nap, a vásárlás után apa meghívta a kis családot a vendéglőbe, mindenki kapott egy körözöttes stanglit, magának rendelt egy fél liter vöröset, asszonyának egy pohár sört, Lacika meg kapott egy málnaszörpöt, de ihatott anya sörének a habjából is. Hazaindulás előtt a Fő téri boltban a fél litertől és a szép naptól ellágyult apai szív még azt a dugós puskát is megvette, amilyen senki más ember gyerekének nem volt a faluban.
Hogy emiatt, a szép nyitány miatt, vagy másért, de Lacika az első osztály első napjától szerette az iskolát, és néhány apróbb kamaszkori hátraarctól eltekintve, végigtanulta a következő 12 évet, és ha egy módja volt rá, akkor jó bizonyítványt vitt haza.
Falusi gyereknek akkortájt akár még karrier lehetőségei is lehettek, de legtöbbjük valamilyen formában maradt a föld közelében, vagy rövid képzés után felszívta őket a lassan terebélyesedő ipar, és az épülő – szépülő szociálizmus. Lacikának azonban szerencséje volt, mikor nyolcadikos lett, a saját, apja, és az iskola ambíciói összetalálkoztak, és ő középiskolában tudott tovább tanulni. Különböző megfontolásokból egy mezőgazdasági technikumot választottak. Elsősorban azért, mert ez volt a legközelebb, a járási székhelyen, három vasútállomásnyira. Nem kellett kollégiumba menni, hazajárhatott minden nap a vicinálissal, és anyja ehhez ragaszkodott. Nem akarta egy pillanatra sem szem elől veszíteni fiacskáját, ha már megtalálta magának. A Laci gyerek sem nagyon akart távolabb kerülni, ha járt volna arra akkortájt bármilyen pszichológus –ami persze ki volt zárva – már reggeli előtt, éhgyomorra megmondhatta volna, hogy a lakli nagy kamasz a szeparációs szorongás különböző tüneteit produkálja. Ha a sors elsodorja otthonról, megkísérelve, hogy valami távoli helyen töltse a következő négy évet, abba alighanem megzakkant volna egy kissé, pár hónap után hazasompolyog szépen, és beletört volna a mindennapi paraszti sorsba. Ő ebből csak annyit érzékelt, hogy teste – lelke nem kívánja, hogy máshol lakjon, mint otthon.
Apjának gondolatai más, de mégis egyező irányba indultak.
Az öreg Lacina egyszerű, nem iskolázott ember volt, de nagyon eszes. Akkoriban, mikor Lacika lassan az Általános vége felé közeledett, úgy 55 tájékán, az öreg ráérzett, hogy ebben az országban lesz még keletje a jól képzett mezőgazdasági szakembernek. Igaza is lett, mire a fiú elvégezte a technikumot, leérettségizett, és letudta a katonaságot, addigra pont beköszöntött a tsz korszak, és a megalakuló szövetkezetek kapkodtak a szakemberek után. A környéken többet is összeerőltetett a helyi és a nagypolitika, ezek egyikében pedig nagyüzemi tehenészet is volt, és leszerelés után Laci ide állt be, hogy pár év alatt tisztes falusi pályát fusson be, üzemvezető legyen, és kellően kivehesse részét a mezőgazdaság hatvanas évekbeli felvirágzásában.
Élete másban is jól alakult.
A keresztszülő Faragóék kulákoknak minősültek, amikor ennek volt szezonja, a gyerekek elszéledtek az elszegényedett házból, őket is magához rántotta a szocialista ipar, csak az egy Popovics Rita maradt otthon, többek között azon okból, hogy tovább tudják – most már magasabb szinten – folytatni a Lacina gyerekkel azt, amit valamikor a sekrestyében elkezdtek. Úgyhogy amikor az ifjú üzemvezető egy szép vasárnap délután virágcsokorral a kezében, apja kíséretében beállított lánykérőbe, a régen megtört, valamikor igencsak rátarti kocsmáros boldogan mondott igent a házasságra. Hálás volt Ritának, hogy otthon volt még mindig, hogy nem maradtak végleg magányosan a nyomorukban. Hálás volt a törekvő fiatal kádernek, hogy ezzel a házassággal biztonságot teremt a maradék családnak. Öt hét múlva volt a lagzi. Templomba nem mentek, nem Lacika társadalmi státusza okából, hanem 14 éves korában tett fogadalma miatt. Amúgy Rita sem vágyott oda, a nagyon bőre szabott mennyasszonyi ruha sem tudta teljesen eltakarni a legkisebb Lacinától gömbölyödő hasát, és így mégse lehet pap elé állni.
Innen aztán ment minden szépen előre.
A hatvanas évek jó világot hoztak falun annak, akinek voltak ambíciói, szorgos volt, és volt egy kis vagányság benne. Lacinában megvolt mind a három. Szépen, sorban ment TSZ-ről TSZ-re, mikor hol kínáltak többet. Ezen felül, amint lehetett, nekiálltak a ház körül termelni mindenfélét az ugyancsak szorgalmatos Ritával. Az öregek is be-be segítettek, lett is hamar építkezés, új ház, szép nagy, a házba meg gyerek, három: fiú, lány, fiú, Béla, Zsuzsa, László.
Volt persze baj is. Az öregebb Lacina a hetvenes évek elejétől sokat kínlódott már a sánta lábával, ment kórházról kórházra, kezelték, de hiába, végül majdnem bénán már csak a ház körül tudott tenni, venni, és ez megviselte.
A legidősebb fiúgyermek, Béla, meg az istennek sem bírt az iskolával, itallal. Végül csak lett neki szakmája – kőműves – meg családja, és egy szinten tartott alkoholizmusa, ami nem sok vizet zavart ezen a pálinkával átitatott tájon, és amikor baj volt, akkor a család mindig mellé állt, kihúzta a szószból. Aztán egyszer csak, hip-hop abbahagyta, nem is ivott aztán soha többé. Ehhez ugyan az kellett, hogy a második gyerek kicsit „hibásan” szülessen (ahogy a falu nevezte a Down szindrómát), de hát ha ez kellett ahhoz, hogy letegye a poharat, akkor ez kellett. A kicsi Sanyika meg Rita nagymama szeme fény lett, lett valaki, aki igazán ragaszkodott hozzá. Végül is senki nem születik feleslegesen.
Aztán volt boldogság, büszkeség is bőven. A lány kitűnő lett, tanult tovább, védőnő lett, férjhez ment, ott is három gyerek született. A legkisebb fiú meg autót szerelt, a nyolcvanas évektől már maszekban, sok pénzért, és lett neki is két gyereke.
Ezt az egészet igyekezett kézben tartani Lacina meg a Popovics Rita. Irányították a gyerekek életét, amennyire tudták, és amennyire azok hagyták. Támogatták a fogyatkozó számú szüléket, tapintatosan csak mindig annyira, amennyi szükséges volt. Aztán már nem volt kit támogatni, mert elmentek, először a Faragó házaspár, egy hét különbséggel, aztán az öreg Lacina, végül vagy tíz évvel túlélve férjét, Zsuzsa mama.
Egyszerre csak Lacina László lett az „öreg” Lacina. Hozzánőtt a szerephez. Eddigre elnök helyettes lett annál a Tsz-nél, amelyiket a környékbeli hat kisebből egyesítettek össze. Szerzett egy üzemgazdász diplomát is levelezőn, hogy legyen papír is. Jó szakember volt, megbecsülték, anyagilag is bőven. A hatvanas években épült ház addigra emeletet kapott, a gyerekeknek is épült egy-egy ház. Volt autója mindenkinek, néha utaztak is, egyszer IBUSZ-al a tengerig, 85-ben. Szép volt. Jöttek-mentek az évek, szerencsések, meg kevésbé azok, de a család megvolt, összetartott, boldogult. Elégedett nagycsalád voltak, és rendszerváltás ide, történelem oda, TSZ. feloszlás amoda, maradtak is. Ügyesen kezelték a kialakult történelmi helyzetet. Mikor Lacina alól kiment a nagyüzemi mezőgazdaság, egy kisebb tehenészetet hozott létre otthon. Ez be is ütött, az alig öregedő, nagydarab ember gond nélkül végzett minden munkát, ganézott, keverte a takarmányt, legeltetett. Jól is üzletelt, egész csinos hasznot hozott össze, nemhiába volt első osztályú szakember. Hébe-hóba alkalmazott egy-két embert az igazán nehéz munkákra, de nagyját egyedül végezte.
Aztán Lacina László 60 éves lett. Nagy születésnapot tartottak, addigra már több unoka zavargott az asztal körül, volt karomülő, meg nagyobbacska, meg kamasz is. Sok ajándék lett, meg torta, és dalolás reggelig.
Ment tovább az idő, míg egy nyári reggelen Popovics Rita a fölkelés utáni harmadik másodpercben meglepetten csak ennyit mondott: -Rosszul vagyok! –és összeesett. Mire Lacina felemelte a padlóról, és felfektette az ágyra, már nem volt magánál, és mire megjött a mentő és a háziorvos egyszerre, már meghalt. Embólia, mondták, de az mindegy volt, gyors halál, ez fontosabb volt, korai halál, ez meg leginkább Lacinát érintette, aki eltemette asszonyát, és hirtelen nagyon egyedül maradt az emeletes házban.
Falun embernek illik előbb meghalni, asszonyok könnyebben találnak magukra az egyedüllétben, és érdemelnek néhány nyugodt évet, ha az uruk verekedős, ivós, vagy csak hülye volt. Az özvegy férjek, az nehéz dió. Háztartást kell vezetni, amihez általában nem értenek, üres lesz körülöttük a ház, nagyapákat kevesebb unoka látogat meg, mint a süteményes nagymamákat. Özvegy férfiak hajlamosak nekilátni és ugráltatni a családot, igénybe véve mindenkit, újabb és újabb feladatokat osztogatva, kizárólag azért, hogy ne legyenek egyedül.
Lacina is okozott néhány zűrösebb hónapot mindenkinek. Egyszerre kiderült, hogy nem tudja ellátni azt hat tehénkét, és a fiúk meg a vő egymást váltva mehettek istállómunkára, ami inkább abból állt, hogy meg kellett inni néhány pohár bort az öreggel. (Béla ilyenkor nagyon rossz szénsavas üdítőket kapott, amit apja direkt neki tartott jó szívvel ezekre az alkalmakra) A menyek és a Zsuzsi lány pedig főztek, mostak, takarítottak majd minden nap. Aztán egy év múltán, mikor már mindenki kezdett besokallni, a tűzrőlpattant Zsuzsa rendet tett. Anyjuk halála után amúgy is valamiféle főnökasszony lett a családban, és amikor férje egy vasárnap a szokásos etetési és ganajozási munkákból jóval ebéd után érkezett haza büdösen, és bizonytalan léptekkel, betelt a pohár. Zsuzsi lány várt egy napot, hogy ne csak dühből beszéljen, aztán hétfőn délelőtt átment apjához, és a következő szózatot intézte hozzá:
– Na apuka, elég volt, ezek a marhák megeszik az életét, meg a miénket is. Nem ér erre rá senki sem, maga meg öreg már hozzá, hogy kínlódjon velük. Szépen eladjuk a teheneket, a pénzt meg berakja a takarékba, aztán majd költi, mikor költeni akarja, nekünk nem köll belőle semmi. Aztán a házat sem kell egyedül tartania, ide jöhetne az unokája, a Zoli gyerek, azzal a majdnem-feleségével, ott szoronganak Bélánál a kis házban, itt szépen elférnek az emeleten, aztán segítenek a ház körül, maga meg foglalkozzon, amivel akar. Ha mindenáron dolgozni akar, akkor ott van az fél hold, kapirgálja azt.
Zsuzsinak persze igaza volt, lelke mélyén tudta ezt az öreg is. A tisztesség kedvéért nyunnyogott egy darabig, de aztán csak beadta a derekát. A család összerendezte Zsuzsanna hirtelen ötlethalmazát, és nagyjából úgy jártak el, ahogy az kitalálta. A legidősebb unoka traktorosként a mezőgazdasági vonalat erősítette a családban, és mindenki reménykedett, hogy az öregségében, özvegységében egyre rigorózusabb öregapja békében ellesz vele. Erre minden remény megvolt: első unoka lévén kedvenc unoka is volt, nem állt távol tőle, hogy esténkén megigyon egy-két pohár bort, ne adj isten pálinkát az öreggel, és barázdákról, lóerőről, áttételekről, vonókeretről, tárcsa-szélességről, takarmány-keverésről, és más szakszerű kérdésekről beszélgessen vele. Az ifjú unoka-meny pedig szorgalmas kis hölgy hírében állt, várhatóan rendben tartja majd a házat és környékét. Lacina kisírta a gyerekeknél, hogy legalább disznót hadd tartson, mert: „megbolondul, ha nem foglakozhat állattal” és a család nagy kegyesen beleegyezett.
Így aztán a tehénkék és a borjak ki, a Zoltán gyerek és Julikája, beköltöztek. Rövidesen követte őket a két vásáron vett coca, akiknek megvásárlása és hazaszállítása külön kaland volt, amit az öreg érezhetően minden évben meg akart majd ismételni. A malacoknak jó dolguk volt, Lacina etette, vakarászta őket, tisztán tartotta az ólukat, és világgá ment addig, amíg Faragó Tomika (az egyik hazaköltözött, és hentessé lett Faragó unoka) leszúrta mindkettőt, egy decemberi hajnalon. Azért a reggelire visszatért, és egész jól bírta a lelki nyomást a nap hátra levő részében. Januárban pedig megkezdte az új malacok keresését.
Így telt el még három év, és Lacina hatvankilenc éves lett. Jól volt, karban tartotta, hogy minden nap dolgozott, kedvvel iszogatott, jókat evett, és fiatalok sertepertéltek körülötte. Juliska egyszerűen az úja köré csavarta a „Tatát”. Lacina valamikor nagy természetű ember volt, és bár „készsége” már rég elmúlt, azért a csinos lányzó mindennapi látványa jól esett neki. Nem nagyon hiányzott semmije, kényelemben élt. Volt néhány apróbb betegsége, olyasmi, ami megvan bármelyik majdnem hetvenévesnek. Talán többet ivott, mint ami feltétlenül szükséges lett volna, de részeg ritkán volt, legföljebb néha kicsit nehézkesebben ballagott lefeküdni esténként.
Nyugodalmas béke volt mindenfelé körülötte, olyan, amit talán meg is érdemelt.
Történt pedig, hogy ez idő tájt meghalt a falu nagyon idős papja. Ruzicskától számítva ő volt a negyedik pap, akinek templomába Lacina nem tette be a lábát, még keresztelőkor sem. Gyermekeit nem kereszteltette, (elvégezte azt helyette titokban Zsuzsa mama és a Popovics Rita). A szaporodó családi esküvőkön, unokái keresztelőin pedig kint dohányzott a templom előtt, ott várta a kiözönlő családot. Fogadalmát tartotta, ennek semmi köze nem volt az elmúlt szocializmus íratlan szabályaihoz, ezt a 14 éves felképelt és szóban megalázott kis Lacina tartatta be egy életen keresztül. Eddig legalábbis.
Az elhalt pap helyére egy ambiciózus fiatal atya került, aki nekiveselkedett, hogy felrázza a híveket, és a hitéletet. Az elmúlt években hétköznapi misékre mindig ugyanaz a három, nyolc öregasszony ment, vasárnap, talán ha húszan voltak. A templom csak nagy ünnepeken telt meg, és a fiatal, buzgó, és hittel teli pap úgy érezte, hogy ez kevés. Lelkeket akart menteni, templomot megtölteni hívekkel, nagy miséket tartani. Fejének abban a zugában, ahol a nagyravágyás székel, és amit csak gyóntatója előtt nyitott meg néhanapján, ott lapult a vágy, hogy egyszer majd püspök lesz, és úgy gondolta, hogy az oda vezető út egyik, kezdeti grádicsa, ha az ember sikeres papja lesz egy egyházközségnek.
Ez ügyben aztán nekilátott, hogy végiglátogassa a híveket, és vissza, illetve oda édesgesse a majdani és leendő bárányokat. Elment mindenkihez, faluszéli cigánycsaládtól a polgármesterig, és vagy kenetesen, vagy nagyon is közvetlen hangon, hosszan, vagy röviden – hol, mi volt az igény – nekiállt meggyőzni mindenkit a hitről, egyházról, a szentmisék nagyszerűségéről. Okosan, ügyesen forgatta a szót ez a Tihamér atya, a templom kezdett telegetni, ő pedig tovább járta a falut, elmenve mindenkihez, katolikushoz, reformátushoz, öreg kommunistához, templomot belülről sose látott kamaszokhoz.
Így jutott el Decső bácsihoz, aki valamikor Decső elvtárs volt, és hol mint tanácselnök, hol mint párttitkár szolgálta a falut, meg a történelmet. Decső bácsi beengedte a fiatal papot házba, leültette a konyhába, töltött neki egy pohár bort, Decső néni eléje rakott egy tál pogácsát, és magában felfohászkodott a magasságos istenhez, hogy hátha most, most talán valaki végre megtéríti ezt a pogányt. Nem pontosan ez történt, de valami hasonló. Decső bácsi udvariasan meghallgatta a papot arról, hogy istennek meg a fiának mindegy, hogy ki mit tett a múltban, mert nem ez a lényeg, a lényeg az, ami ez után történik. Szép beszéd volt, és az öreg meg is dicsérte a papot, mondván:
-Fiam, ha betéríthető lennék abba templomba, akkor engem már betérítettél volna. –tegezte le a papot a nyolcvanon felüliek magabiztosságával – Figyelj csak ide! Nem én vagyok a nagy hal neked, kit érdekel az manapság, hogy egy vén kommunista hallelújázik az oltár előtt, eggyel több vagy kevesebb, nem számít. De vidd be a Lacina Lacit a templomba. Hasra fog esni előtted az egész falu. 1954 óta nem lépte át a templom küszöbét, mert megfogadta, és nem tágított egy jottányit sem. Na, ha őt berángatod, akkor én meg belépek a kórusba, és énekelek neked vasárnaponként. –És az öreg Decső kuncogott egyet, jelezve, hogy mennyire nem kell neki attól tartania, hogy énekelnie kelljen a templomi kórusban.
Pedig már két hét múlva be is állhatott.
Tihamér atya okos is volt, fiatal is, ravasz is, jó pszichológus is. Ezen felül meg szerette a kihívásokat. Gyorsan körbeérdeklődött az egyre szaporodó hívek között, hogy mi is a lényege az öreg Lacina fogadalmának, aztán gondos haditervvel a fejében egy délután becsöngetett hozzá. Lacina kiballagott a kapuhoz, és mivel kizáró ok nem volt, hát beinvitálta a papot. Az egy Ruzicskát kivéve pappal nem volt neki baja, csak a templomba nem ment.
Letelepedtek a konyhában, és némi bevezető után az atya bocsánatkérő mosollyal szabadkozni kezdet:
– Lacina bácsi ne haragudjon, hogy magára törtem, nem akarom én magát templomba cipelni, tudom, úgysem jönne, mondták, hogy nem megy maga templomba sose, és hogy szava tartó ember, ne erőszakoskodjak. Nem is akartam zavarni, de aztán arra gondoltam, hogy ha hírét veszi, hogy mindenhova bekopogok ez ügyben, magát meg kihagyom, hát még megsértődik. És igaza is lesz, mert attól, hogy templomba nem megy, attól még papot láthat. Meg – köztünk maradjon – még azt hinné a falu, hogy megijedtem magától. Tudja – sóhajtott Tihamér atya – nehéz ám az embernek ilyen fiatal fejjel egy egyházközséget vezetnie. Hát gondoltam, a falu látja, hogy beléptem az oroszlán barlangjába, aztán azon meg nem fog senki meglepődni, hogy dolgom végezetlenül távozom. Szóval még egyszer, ne haragudjon.
Piszkosul kidekázott monológ volt ez, grammra mérte a pap benne a hízelkedést, a kedvességet, a mézt és mázt, a lebegtetett alázatot. Lacina, aki a maga idejében sok ravasz emberrel tárgyalt, most nem látott át a szitán. Talán nem is akart. Jól esett neki a méz és máz, jólesett a délutáni társaság, örült, hogy van kivel beszélnie. Mikor megnyugtatta a papot, hogy őt aztán nem zavarja, és örül a társaságának, és megkérdezte, hogy mivel kínálhatja meg, akkor az csavart még egyet a beszéd fonalán, imígyen:
– Hát hogy teljesen őszinte legyek, bizony ez is oka volt az idejövetelemnek. Mert mondták, hogy Lacina bácsinak van az a száraz vörösbora, hogy annál jobbat biztos nem ittam még, hát, ha nem baj, akkor abból kérnék, aztán nem zavarok tovább, templomról, hitről, istenről meg szó se essék.
Tihamér atya négy és fél órát maradt, és másról sem beszéltek, csak hitről, istenről, templomról. Csendesen iszogattak közben, de nem látszott meg rajtuk, az öreg mindig bírta az italt, a pap meg két púpozott tányér székely káposztát evett ebédre sok kenyérrel, hogy bírja.
A végén aztán azt mondta:
– Nézd Laci bácsi (mert ekkor már így voltak egymással) én úgy látom, hogy beleragadtál te ebbe a fogadalmadba, de nagyon. Nem illik, hogy én, a fiatalabb tanácsot adjak, de úgy tapasztaltam, hogy isten szereti megtöretni a fogadalmakat. Ha neked lennék, én bizony ennek akár elébe is mennék. Szerintem legyen az ember kezében a gyeplő, irányítsa maga, hogy mikor töri meg a saját fogadását, mert egyszer úgyis megtöri. Ne haragudj, de ez a véleményem. Hiszen egyszer csak odakerülsz egy pap elé. Keresztelt ember vagy, pap fog temetni, és misét is fognak érted mondani, az ellen már nem tehetsz semmit, így aztán leszel templomban, még ha csak emlegetve is. Még egyszer: ne haragudj, én csak a véleményemet mondom.
A pap aztán búcsúzkodni is kezdett, úgy gondolta, hogy ennyi elég lesz, de azt elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, ezt az öregembert most már mindenképp bevariálja a templomába. Meg is szerette, meg azt a fajta izgalmat érezte, amit a vadász, amikor egy kapitális bika tűnik fel az erdejében. Be akarta cserkészni. A kapuban sokáig szorongatta még Lacina kezét, és szándékosan nem emlegette fel, hogy vasárnap lesz a Juditka unoka (Laci gyerek lánya) bérmálása, és ha azon minden várakozás ellenére megjelenik, akkor kellő ünnepélyességgel, és védhető indokkal lépheti át 55 év után a templom küszöbét. Tudta, hogy Lacina tudja ezt, és azt is tudja, hogy ő is tudja, és mindketten tudják, hogy a másik tudja, és egyszerre csak összemosolygott a két ravasz róka, az öreg meg a fiatal, ott a kapuban.
De nem e miatt a pillanat miatt öltözött vasárnap reggel ünneplőbe Lacina László, és nem ezért indult neki komótos léptekkel, hogy mindenki lássa az utcában, a templom felé, hogy aztán a hüledező falubeliek szeme láttára, és zavart, de meghatódott nagycsaládja körében belépjen a templomba vasárnapi misére és a bérmálásra. Azért lépte át a küszöböt, mert át akarta lépni. Megöregedett, vágyott a spirituális élményre, és be akart illeszkedni abba az egyetlen falusi közösségbe, amibe még nem tartozott. Hinni akart, és része akart lenni a katolikus egyházközségnek.

II.
A levél egy év múlva, hétfőn érkezett.
Lacina addigra oszlopos tag lett. Vasárnap misére járt, hétköznap is fel-fel bukkant a templomban, szerette a reggeli miséket. Mindig korán kelő volt, legkésőbb fél öt, ötkor kidobta az ágy, és mióta az állatok nem adtak annyi munkát, a reggeli üresjáratok untatták kissé. Jól jött, hogy időnként van hová elballagni, 6-tól 7-ig elment vele az idő. Gyónt, áldozott, és hetente legalább egyszer késő délutánokon, vagy a parókián, vagy nála, otthon elbeszélgetett Tihamér atyával hitről, istenről, templomról, meg a faluról, múltról, jelenről, az emberekről. A papnak voltak néprajzos ambíciói, érdeklődő volt, és Lacina szívesen mesélt neki. A korkülönbség ellenére amolyan barátok lettek, annyira, hogy amikor az öreg egyszer csak úgy mellékesen megvallotta, hogy a házban ide-oda libbenő unoka-menye láttán néha „tisztátalan” gondolatai támadnak akkor a pap egy kis grimasszal bevallotta, hogy neki is. Szóval elvoltak.
A levél hétfője előtti napon az egyházközség kirándulni ment, szereztek buszt és elgurultak Pannonhalmára. Advent első vasárnapja volt, és szerettek volna egy igazi nagyon nagy misén részt venni, na meg a kirándulás kedvéért is. És azért Pannonhalmára, mert Tihamér atya ott érettségizett, és volt tanárai előtt akart volna egy kicsit villogni azzal, hogy milyen aktív nyájat sikerült összehoznia ilyen rövid idő alatt. Szép út volt, hazafelé megálltak uzsonnázni, volt egy kevés (nem olyan kevés) vörösbor, és egy kis éneklés. Egyszerre volt lelki és világi élmény az egész. Hazaérkezve Lacina még elballagott a kisebbik fiához, aki nem tudott velük menni és elmesélte az egészet, ivott még egy kis bort, így aztán későn került ágyba.
Reggel a malacokkal foglakozott éppen (közelgett a vágás ideje), és onnan ballagott előrefelé, amikor a Jóska postás integetett a kapu felöl, hogy jönne már oda, mert levele van. Odaérve kiderült, hogy ajánlott a levél, ami ugyan nem volt példa nélkül való, de mindennapos sem.
Mióta nyugdíjas lett, megritkultak hivatalos dolgai, ilyen levelet leginkább a nyugdíjfolyósítótól kapott, évente egyszer, ez pedig nem onnan volt. Egy Bhőm nevű ügyvédtől jött, Budapestről, drága, és szép borítékban. Jóska próbált hivatalos pókerarcot vágni, de a szeme villanása elárulta, hogy nagyon furdalja a kíváncsiság, ilyen bonyolult kinézetű levelet ritkán volt szerencséje kézbesíteni. Lacina értette a kérdő pillantást, és egy kicsit megvonva a vállát, jelezte, hogy nem tudja, mi ménkűért kap ő ilyen küldeményt. Kíváncsi volt maga is, úgyhogy gyorsan aláírt, elköszönt, beletörődve, hogy a falu holnapra már biztosan tudni fogja: beperelték, végrehajtják, börtönbe megy, de minimum gyermektartást kell fizetnie. Az igazat megvallva, ő is valami bajt szimatolt, falusi embernek az ügyvéd ritkán jelent jót.
A levél azonban nem volt sem fenyegető, sem ingerült, csak teljesen érthetetlen. Az ügyvéd úr nagyon udvariasan felkérte a „Mélyen tisztelt Lacina ur”-at, hogy ekkor meg ekkor legyen szíves megjelenni „elhunyt Strasszer Ervin úr hagyatéki tárgyalásán” „XY közjegyző úr irodájában”. Erre, „mint nevezett hagyatékának végrehajtója” kéri fel a címzettet, és maradt tisztelettel. Dátum, aláírás. Ennyi.
Az nem lenne pontos megfogalmazása a dolgoknak, hogy Lacina bácsi semmit nem értett, mert a világon semmit sem értett, de valami kellemetlen balsejtelem ott volt a nyúltagya tájékán az első pillanattól. Nézte a levelet, és gondolkodott, aztán inkább nem gondolkodott, mert nem akart semmi változást, és semmi meglepetést. Letette tehát a levelet a konyhaasztalra, pontosabban elrakta a fiókba, és kiment megetetni a kutyát, meg a macskát, és aztán elindult a boltba, hogy vegyen néhány ezt, meg azt, és abban reménykedett, hogy az egészet elfelejti estére, a levél meg eltűnik, és az ügyvéd úr békén hagyja Strasszer Ervinnel egyetemben.
Természetesen nem felejtette el, és három nap múlva – ennyi ideig tartott, amíg integrálni tudta a gondolatot, hogy muszáj valamit tennie – elővette a levelet, és úgy döntött, hogy felhívja az ügyvédi irodát, és tisztázza, mi a kecske fasza ez az egész. (Így definiálta magában az ügyet, ösztönösen ellensúlyozni akarván a levél finomkodó stílusát.)
A telefon furcsán alakult, és más kérdéseket is felvetett. Mikor a vonal túlsó végén bele „igen, tessék”-ezett egy kellemes női hang, és ő bemutatkozott, akkor a kellemes, de szakszerű női hang fojtott, szinte alázatos női hanggá alakult, elnézést, kis türelmet kért, és hallani lehetett, ahogy lelkesen kiabál valakinek: „Doktor úr! A Lacina László van a vonalban, és önt keresi!” Két másodperc múlva pedig egy szintén kellemes basszus hang szólalt meg: „Kedves Lacina úr! Mennyire örülök, nem is reméltem, hogy a jövő heti találkozónk előtt még beszélünk. Miben segíthetek, mit tehetek Önért?”
Lacinát teljesen megbénította a lelkes fogadtatás, és bár eredetileg röviden, és határozottan meg akarta kérdezni, hogy miért kellene neki felutaznia Budapestre, ki a pék segge az a Strasszer Ervin, mi közük egymáshoz, és ha alá kell írni valamit, akkor azt miért nem lehet elküldeni postán, aztán majd visszaküldi; de ez után ő is megpróbált visszafogottabban fogalmazni. Elsősorban az érdekelte volna, hogy mégis, kinek a hagyatékában van ő érdekelve? Szóval, hogy mi ez az egész. De a homály nem oszlott. A basszus hang tulajdonosa krákogott egyet, és érezhető zavarban annyit mondott: „Higgye el Lacina úr ez annyira bonyolult ügy, hogy telefonon nem lehet elmondani. Mielőtt egyáltalán majd nekilátunk, el kell olvasnia egy dokumentumot, nem is egyet, amiket nem tudok kiadni a kezemből, csak itt adhatom oda Önnek. És ha most telefonon valamennyit elmondok, akkor sem tudom elmondani az egészet, és ön még nagyobb bizonytalanságban lenne.”
Ezzel a basszus hang praktikus és logisztikai térre terelte a szót: ha Lacina úrnak gondot jelent a pesti utazás, akkor kocsit küldenek érte, „természetesen az irodánk költségén” ami oda és visszaszállítja, és ami kényelmes, és egyáltalán. Lacina kicsit döbbenten azt válaszolta, hogy nem érzi magát öregnek egy budapesti utazáshoz. Amúgy ingyen vonatozik, és nem tart igényt egy méregdrága autós kalandra, nem akar költségekbe verni senkit, különben is, ha autózni akarna, akkor bármelyik gyereke felfuvarozná. Az ügyvéd sokáig hallgatott, érezhetően mondani akart valamit, aztán azt ajánlotta fel, hogy a pályaudvarra küld kocsit elé „természetesen ezt is az iroda költségén”, mert legalább a zsúfolt városba ne kelljen „Lacina úrnak” tülekednie. Lacina pedig nem akarván megsérteni a másikat, ezt elfogadta. Ennyiben maradtak.
Lacina bácsi falusi ember volt, korántsem beszűkült, a világ dolgaiban tájékozatlan falusi, de ebben a dologban azonban teljesen és végérvényesen elveszítette a fonalat. Abba is hagyta a foglakozást az egésszel. Sok volt ez. Ki a magasságos menybéli ő, hogy kocsit küldjenek érte 170 kilométerre „oda és vissza”. Megélt ugyan már ilyet, 1975 és 85 között szakértője volt a Megyei Tanácsnak szarvasmarha ügyekben, ekkor fordult elő néhányszor, hogy valami sürgős ügy miatt a megyétől kocsit küldtek érte, hogy időben beérjen az értekezletekre, megbeszélésekre, de akkor tudta, hogy miről volt szó. Most nem.
A családjának is csak úgy mellékesen szólt, hogy valami miatt Budapestre utazik egy napra, és nem pontosította az információt tovább. Gyermekei meg megszokták, hogy ha az öreg valamit nem akar elmondani, akkor nem mondja. Nem erőltették. Csak a csendesen gömbölyödő Juliska kérte meg, hogy ha már Pesten jár, akkor nézzen már valami „csinosabb” télikabátot, mert a mostaniakba már nem fog beleférni egy-két hónap múlva, a közelben pedig nem kapni olyat, amit szeretne. Lacina ezt megígérte, felírta a méreteket, és a szín igényeket. Magában berzenkedett egy kicsit a férfiatlan feladat miatt, de hát Juliska aranyos volt, kedves, nagyon jól főzött, és az első dédunokájával volt viselős. Érdemelt egy kabátot.
Aztán eljött a napja az útnak. Lacina bácsi korán kelt, rendbe rakta magát, felöltözött. A jobbik öltönyét vette fel, azt a mi 25 éve évente háromszor töltötte be ezt a szerepet, hozzá zöld kötött szvettert, és a fekete fűzős félcipőjét. Mikor indulni kellett, belebújt a vastag, szövet télikabátba, fejébe nyomta a kalapot, és pont úgy nézet ki, mint egy falusi ember, aki a városba indul. Azért, merthogy az volt.
Béla fuvarozta át az öreget a városba, a nagyállomásra, hogy annak ne kelljen még buszoznia is kora reggel, és juszt sem kérdezte meg, még most sem, hogy minek utazik apukája a messzi fővárosba. „Majd elmondja úgyis.” – gondolta magában. Az állomáson aztán, mikor befutott a szerelvény, apa és fia gyors puszit váltott, megszorították egymás kezét, „Vigyázzon magára apuka, az esti gyorshoz jövök magáért, ha eléri a délutánit, akkor telefonáljon, akkor ahhoz jövök.” – búcsúzott Béla. Lacina felszállt, Béla intett, elégedetten látta, hogy apjának ablak melletti hely jutott, és a vonat már indult is, vitte magával az öreget.
Az út gyorsan telt, rejtély ide, Strasszer Ervin oda, Lacina bácsi szépen elszundikált, Fehérvárnál felébredt, megette Juliska egyik szendvicsét, visszabólintott, és Kelenföldnél nyitotta ki a szemét. Összeszedelődzködött, a Déliben lekászálódott a vonat lépcsőjén, és – bár mostanra sok minden utalt az ellenkezőjére – még mindig bízott benne, hogy amikor az esti vonattal hazautazik a maga mindennapjaiba, addigra tisztázta ezt az egész marhaságot. Kicsit bánta már, hogy udvariasságból elfogadta az ügyvéd ajánlatát a pesti autókázásra, mert még a végén ki kell majd fizetni. „Hátha el is felejtették már”- gondolta, mikor kiért a peron végére, de ebben a pillanatban meg is látta az öltönyös embert, kezében magasra tartott táblával, amin szép kövér betűkkel ott állt a neve. Még mindig bizonytalankodva végül odaballagott az illetőhöz, és bemutatkozott:
– Én lennék a Lacina László, jó napot kívánok.
A reakció váratlan volt. Az öltönyös szinte vigyázzba vágta magát, mintha nem rajta lenne Armani öltöny, és Lacina bácsin a VOR gyártmányú 30 éves ruha, hanem fordítva, és ha nem is alázatos hangon, de nagyon tisztelettudóan bemutatkozott:
– Dr. Somfalvi vagyok, a Bhöm ügyvéd úr irodájából, és engem kért meg az ügyvéd úr, hogy a mai napon Lacina úr rendelkezésére álljak. Ha kérhetem, akkor induljunk a kocsihoz, nagy a forgalom, és valószínűleg sokáig fog tartani a dolog, ezért elnézését is kérem mindjárt. Mentségünkül szolgáljon, hogy nagyon bonyolult az ügy, Bhőm úr, és a közjegyző úr három hete, Strasszer úr halála óta ezen dolgoznak, de reméljük, Lacina úr meg lesz elégedve. A megbeszélést át is tettük hozzánk, a mi irodánk közelebb van, kényelmesebb is, a közjegyző úr is oda jön. – hadarta Dr. Somfalvi, és Lacina bácsi egyszerre csak úgy döntött, hogy nem figyel oda tovább, hagyja magát oda vinni, ahová viszik, aláírja, amit elé raknak, elégedett lesz Dr. Somfalvival, Dr. Bhőmmel, a közjegyzővel, aztán elmegy kabátot venni, és a délutáni vonattal hazautazik. Ez az egész valószínűtlen, lehetetlen, és leginkább semmi köze hozzá.
Közben odaértek egy nagy fekete Volvóhoz, és Somfalvi dr. elegáns mozdulattal kinyitotta Lacinának az ajtót. Az beült szép illedelmesen, és érdeklődve nézett ki a szélvédőn. Nem először volt Pesten, sőt egy időben sűrűn, évente többször járt fel, de tizenöt éve nem volt dolga errefelé, kíváncsi volt, mennyit változott a város. Sokat, és szinte rövid volt az a negyed óra, amíg célhoz értek.
Az elegánsnál kissé elegánsabb irodában öten vártak, és Lacina beléptére mindnyájan felálltak, bemutatkoztak. Elsőnek ott volt mindjárt a basszus hangú Dr. Bhőm, aki majdnem akkora darab ember volt, mint Lacina, ott volt a kellemes hangú hölgy is, akinek hangját Lacina azonnal felismerte, aki valamilyen Zsuzsannaként mutatkozott be, és aki rövid szoknyás kiskosztümjével, fekete harisnyás lábával egy pillanatra elterelte Lacina bácsi gondolatait arról, hogy mi várhat itt rá. Ott volt a közjegyző, jó hatvanas, nyársat nyelt hivatalnok, aki azért igyekezett kedves lenni. Negyedikként egy alacsony, nagyon kövér emberke ült a túloldali asztalfőn, és mint az „elhunyt” könyvelője mutatkozott be. Ötödiknek itt volt az ügybuzgó Dr. Somfalvi.
Bhőm doktor vette át az irányítást, hellyel kínálta Lacinát, és mindenkit leültetett a tölgyfa tárgyalóasztal körül elhelyezett puha karosszékekbe, kávét, üdítőt, kínáltatott körbe egy szintén nagyon csinos kisasszonnyal, aki aztán ki is ment, feltehetőleg titkárnő volt. Az ügyvéd mindeközben életben tartotta a társalgást, sajnálkozott korai időpont miatt, megjegyzést tett az időjárásra, dicsérte a kávét. Nem volt könnyű dolga, a közjegyző nem tűnt szószátyárnak, a könyvelő az előtte lévő papírokat silabizálta, Somfalvi eltűnt egy oldalsó irodában, majd hatalmas iratkötegekkel került elő, és azokat kezdte rendezni az asztalon, Zsuzsanna ebben segédkezett neki, mindketten erre koncentráltak. Lacina meg nem szólt semmit, várta az aláírni való papírokat, és a faliórára pillantva azt számolgatta, hogy kis szerencsével a két órás vonatot is elérheti.
Végül minden elrendeződött, mindenki helyt foglalt, és Bhőm dr. kis krákogás után belekezdett a mondandójába.
– Kedves Lacina úr, nagyon nehéz és mégis felemelő feladatot kaptam elhunyt kedves ügyfelemtől, Strasszer Ervintől. Ma – legalábbis jogi szempontból – rendet kell tenni egy minden szempontból összetett, és régi történetben. Napok óta tervezem, gondolkodom, hogy hogyan kezdjem, és úgy gondolom, hogy a legjobb, ha legelején, és bármennyire is megrázó lesz, szembesítem önt az első dokumentummal, ami megvilágítja, hogy miért vagyunk itt – és ezzel az asztalon fekvő iratcsomóból kiemelt egy időtől sárgult papírt, és határozott mozdulattal átnyújtotta, megnyitva ezzel a múlt szakadékát, belelökve Lacina bácsit és egész eddigi életét a megnyíló szakadékba.
A papír egy születési anyakönyvi kivonat volt 1941-ből. A gyermek neve: Strasszer László, apja neve: Strasszer Róbert, anyja neve: Róth Gizella, és a felekezete rovatban pedig ennyi volt írva: izraelita.
– Ki ez? –kérdezte száraz szájjal Lacina bácsi vagy húsz másodpercnyi csönd után. Feleslegesen. Tudta a választ.
– Ez ön, kedves Lacina úr.- válaszolta Bhőm doktor halkan.

III.
Lacina bácsi nagyjából 20-21 éves kora körül tette teljesen ad akta azt a tény, hogy szülei őt örökbe fogadták, de már addig sem foglakozott sokat ezzel. Gyermekkorában izgatta a dolog, de apja trükkje, miszerint az örökbefogadás tényét összekötötte a szülői létszám emelkedésével, és ezzel új távlatokat nyitott a kapzsi gyermeki gondolkodásnak, nagyon is bevált. Miután az idő múlásával világossá vált, hogy vér szerinti szülei nem fognak jelentkezni, a kamasz Lacina – jogos önvédelemből – bonyolult lélektani fortélyokkal kezdte eltemetni őket. A kamaszkori lelki dúlások ugyanis időnként felszínre hozták az elhagyottság élményét, és ez nem tett jót a serdülő léleknek. Ezeknek a kamaszos lelki dúlásoknak azonban nem volt nagy játékterük még egy mégoly elfogadó falusi családban sem, mint Lacináéké. Egyszerűbb kamaszságok esetén Zsuzsa mama kezdett sírásba, és ezt a Laci gyerek nagyon nehezen viselte, súlyosabb ügyekben pedig az apa egyszerűen csak merően nézni kezdte az ajtóba vert szögre akasztott fenőszíjat, aztán fiát, aztán megint a szíjat, és akinek volt egy kis esze, azonnal tudta, hogy merre van a hány méter. (Amúgy a szíj sohasem került le a szögről, mert nem volt rá szükség. Jelenléte elegendő volt.) Egyszerűbb volt tehát, ha Lacika féket rak a lelki dúlásira, és ennek érdekében egyre kevésbé, végül már egyáltalán nem engedi felszínre keserűségét, dühét az őt elhagyó szülei miatt, hanem inkább eltemeti őket, legalábbis a szó átvitt értemében, ha ténylegesen nem is tudja.
Két dolog segítette abban, hogy könnyebben tudja végigvinni ezt a folyamatot. Az első, és fontosabbik az volt, hogy bizony nagyon jól megvoltak ők hárman. A Lacina család meleg fészek volt. Persze nem teljesen zükkenőmentes, karcosságok itt is fordultak elő, de a szülők szerették egymást, és jó volt náluk gyereknek lenni. Lacikának volt összehasonlítási alapja, hogy máshol hogy mennek a dogok és látta, hogy náluk jobban. Egyszóval könnyű volt kimondani magának, hogy ő ide tartozik, ehhez a két emberhez. Ezen kívül messze nem ő volt az egyetlen, nem az édes szüléknél nevelkedő gyermek a faluban. Ott volt például a Popovics Rita, aki Faragóéknál képzett valamiféle átmenetet a kiscseléd, és a befogadott gyermek között. (Bár, ő annyival beljebb volt, hogy legalább tudta: a szülei biztosan halottak, mehetett a sírjukhoz, amikor akart.) Volt még hat, hét örökbefogadott, nevelt, névre vett, balkéz-gyermek a pajtások, játszótársak között, így nem állt egyedül ebben a dologban, nem lógott ki nagyon a sorból. A családi kötelékek ebbe a faluban is kellően össze voltak kuszálva ahhoz, hogy sorsa ne legyen kirívóan érdekes. Ezzel együtt fel-fel tört benne a vágy, hogy valamit tennie kéne, valamivel többet kéne tudnia magáról, szüleiről, meg arról, hogy hogyan csöppent ide.
Aztán 19 évesen, a dolgok természetes menetének megfelelően bevonult katonának, 24 hónapra. Civil gyengeségek nem szerepeltek akkoriban a hadsereg döntésmechanizmusában, így majd háromszáz kilométernyire került az otthontól, és a gyakorlatnak megfelelően, összesen vagy hatszor, hétszer engedték haza. Szülei pedig szépen, rendszeresen, havonta legalább egyszer, de inkább kétszer nyakukba vették az országot. Vállalták az éjszakai vonatokat, a kínlódó bóbiskolást a rosszul fűtött várótermekben, azért, hogy két-három órát vele töltsenek, elbeszélgessenek, és végignézzék, ahogy elpusztítja a rántott csirkecombok, karajok, töltött húsok, palacsinták hegyeit, amik persze csak egy kis részét képezték a vitt élelmiszernek, mert ilyenkor legalább egy hónapra való szalonna, kolbász, sonka is érkezett. Apja annak is szerét ejtette, hogy különböző konspiratív eszközökkel bort és pálinkát csempésszen be egyetlen kisfiának. Ezeken a hétvégéken vasárnap, késő este értek vissza, halálosan fáradtan. Télen, ha hófúvás volt, rémálommá változott az utazás: egyszer szombattól szerdáig tartott. Aztán szívességeket kellett kérni ilyenkor, például a szomszédoktól, hogy etessék meg az állatokat. Olcsó sem volt ez a kaland, a vonatjegyek, a vitt élelem megterhelte a költségvetést, ahonnan meg kiesett az ifjú honvéd civil jövedelme, otthoni munkaereje. Szóval a szülék nem kis terhet vettek a vállukra zokszó nélkül, szeretetből. A képzeletbeli pszichológus reggeli után megállapíthatta volna, hogy a szülők túlkompenzálnak, de szerencsére ezt nem kérdezte senki sem, Lacina László pedig semmi mást nem érzet csak hálát. Hálás volt azért, hogy ebben az idióta helyzetben, ami a hadsereg, szülei működtetik a köldökzsinórt, összekötik az otthonával, és etetik gátlástalanul. Mire leszerelt, a valóságosan nem létező valóságos szülei teljesen elhalványultak benne. Tudta továbbra is, hogy örökbefogadott gyermek ő, csak nem jutott többé eszébe, és ha erre terelődött a szó, röviden intézte el, aztán ismét felejtett.
Ezt a finoman szervezett tudtahasadást intézte el egyetlen mondattal és egy réges-régi papíros lobogtatásával Bhőm Dr.

IV.
Az emberi elme csodálatos valami. Lacinának nagyon sok minden juthatott volna eszébe ezekben a pillanatokban, szülei például, meg Strasszer Ervin, aki holtában egyszer csak előbukkant a semmiből, és egy pillanat alatt véglegesen megváltoztatta az életét, meg hogy miért is kellett őt otthagyni az isten háta mögött, ha egyszer voltak szülei. Eszébe juthatott volna a történelem alakulása, ami homályos választ adhatott volna neki az előbbi kérdésre. De mindez nem került előtérbe egyelőre. Egy gondolat zsongott a homloka mögött, hogy hát, ha ő most zsidóvá lett, akkor mi lesz a disznóvágással. Mert a zsidókról azt az egyet tudta biztosan, hogy nem ehetnek disznóhúst. Második kérdése – jó fél perc után, és még mindig csontig kiszáradt szájjal- igazából erre vonatkozott, ha az asztal körül ülők nem is erre gondoltak:
– Akkor én most Zsidó vagyok?:
– Ez bonyolult kérdés, Lacina úr, – válaszolt kicsit tudálékos hangon Bhőm doktor – de végül is, mivel születésekor az édesanyja zsidó vallású volt, ön zsidónak tekinthető, annak ellenére, hogy megkeresztelték, nincs körülmetélve, és bar-micva-ja sem volt.
Lacina elgondolkodott, mert a körülmetélés fogalmát ismerete, a bar-micva viszont ismeretlen volt. Világossá vált, hogy a továbbiakban számos ismeretlen dologgal kell majd szembenézni.
Végül két tőmondatban foglalta össze az igényét:
– Mesélje el valaki!-
– Az egészet- tette hozzá, és hátradőlt.
Az asztal körül ülők nem tudták, de ez régi Lacina volt, az üzemvezető, az elnökhelyettes, a főnök, akit az egész megyében ismertek, és hívtak, ha valami szakmájába vágó gond merült fel. Ilyenkor volt szokása kicsit gunyorosan körbenézni a bajba került, tanácsra szoruló társaságon, hátradőlni, és elhangzott a lacinai mondat: „Na, meséljék el, de az egészet!” A gunyoros pillantás most elmaradt, de a gesztus egészében a múltat idézte, azt a múltat, ami nem egész egy perce kezdett képlékennyé válni.
– Nos, Lacina úr, az a helyzet – vette magához ismét a szót Bhőm dr. – hogy ezt a feladatot átvállalta tőlünk Strasszer úr, ő fogja elmesélni. – Ezzel jelentőségteljesen a közjegyző felé fordult. Az is krákogott egyet, és ő egy össze-vissza pecsételgetett, lezárt borítékot nyújtott át Lacinának. Tartozott persze a gesztushoz egy hivatalos monológ is, amit nem lehetett kihagyni, és ami arról szólt, hogy: „… ezt a lezárt borítékot Strasszer Ervin ….. letétbe, és … halála után, bonthatja fel örököse, Strasszer László, jelenleg Lacina László, lakik….” stb. stb.; és amely monológból Lacina egy büdös kukkot sem értett, mert már nem is figyelt, már csak a boríték érdekelte. Ahogy a kezébe fogta, felnézett, és szeretett volna valamit kérni, de átmenetileg megint nem ment neki a beszéd. Körülnézett tehát segélykérően, de a jelenlévők közül csak az egyetlen nő értette meg, hogy mit akarhat. Úgyhogy Zsuzsanna felpattant, odalépett az öreghez, finoman megérintette a vállát, és amikor az felkászálódott, csak a szemével intve mutatta, hogy kövesse. Elkísérte Lacinát egy oldalsó irodahelységig, kinyitotta az ajtót, gyorsan rendet tett az íróasztalon, felkapcsolta az asztali olvasólámpát.
– Itt nyugodtan olvashat, ameddig akar, higgye el, meg fogjuk várni. –mosolyodott el kicsit, aztán kiment, de az ajtót nyitva hagyta. Húsz másodperc múlva visszajött, tálcán üdítőt, poharat, nápolyit, hamutartót hozott be, megint kiment, ezúttal becsukta az ajtót.
Lacinának erre volt szüksége. Valószínűnek tartotta, hogy egyszerre csak sírni fog, vagy nagyon káromkodni, vagy mindkettőt, és nem akart tanukat, még nem pontosan tudta, hogy kint várakozó doktor-had ellenfele, ellensége, vagy barátja-e neki, és amíg ez el nem dőlt, nem akart gyengének látszani.
A felbontott vaskos borítékból először egy láthatóan régi papír, és egy sok lapból álló köteg csusszant ki.

V.
A vékony papírlapon szálkás betűkkel csak ennyi állt:
„Drága Kicsi Lacikám!
Értsd meg, nem tehettem másképp! Nem kérem, hogy bocsáss meg, talán az Örökkévaló megbocsát, és talán Te is. Ebben a reményben halok meg!
Jeruzsálem, 1964. augusztus 27.
Apád:
Róbert”

Hát ez elég kurta, és csöpögős volt. Lacina sok minden volt életében, de szentimentális talán soha sem, nem szerette a szenvelgést, de azt érezte, hogy nem nagyon írhat másképp a fiának az, aki nevezett fiút otthagyta egy útszéli kocsmában. Aki ezt megtette, az vagy ne írogasson az otthagyott gyermeknek, vagy akkor már valami ilyesmit, amiből valami megbánásra lehet következtetni. Mindenesetre annyi kiderült, hogy apja, az eredeti már régen meghalt, valamikor a Béla gyerek születése táján. No jó, ezért még, vagy már nem kell sírni, döntöttek valahol belül Lacina Lászlóban, és aránylag nyugodtan tette le a levelet az asztalra. Nem dobta ki, nem gyűrte össze, egyszerűen letette.
A másik levél jóval hosszabb volt, ezt is kézzel írták, és minden oldal alján ott díszelgett a néhai Strasszer Ervin lendületes aláírása.

„Kedves Öcsém, László!” – kezdődött a levél,
„Kérlek, bocsáss meg, hogy ilyen nehéz helyzetbe hoztalak, de nem tudtam, mit és hogyan teszek jól vagy rosszul. Őrlődtem apád akarata, a saját szándékom, és a Te életed között, és végül gyáván meghátráltam, az időre bízva a megoldást, elodázva az egészet a halálom utánra, és így megszabadulva minden felelősségtől, következménytől. Ha olvasod ezt a levelet, akkor sikerült. Most már nyugodtan átkozhatsz, meghaltam, és az Örökkévaló előtt adok számot arról, amit tettem, vagy nem tettem ellened, vagy érted.
Tudnod kell, ki vagyok. Én apád testvéröccse vagyok, így neked nagybátyád. Tizenhárom évvel vagyok fiatalabb szegény bátyámnál, 13 éves voltam, amikor megszülettél.
Helyes picike kisfiú voltál, a hagyatékban találsz majd fényképet magadról, szüleidről, ezzel most nem terhellek.
Tudd, hogy anyád is és apád is nagyon szeretett. Ezt el kell hinned a történtek ellenére is, vagy hát éppen azért. Amit tettek, érted tették, de soha nem tudtak megbirkózni a gondolattal, hogy elhagytak. Talán az életedet mentették meg, de nagyon nagy áron, mert végül mégiscsak elveszítetted azt az életet, ami neked adatott eredetileg.
A történet végtelenül egyszerű, szörnyű, és persze bonyolult is egyben.
Drága bátyám, a te édesapád mindig is a legokosabb volt a családban, és 1938-tól kezdve egyre sűrűbben mondogatta, hogy nagyon nagy baj van, el kéne menni innen, amíg lehet. Előre látta, hogy mi fog történni, de sajnos süket fülekre talált. Mindenre én sem emlékszem, akkor még gyerek voltam, de tudom, hogy nagy viták voltak. Végül apánk döntött, talán először életében rosszul, de most végzetesen rosszul. Nem akarta itt hagyni az üzemet, a kereskedelmi hálózatot. A vagyonunk jó része a cégben volt lekötve, és apa már nem akart újra kezdeni mindent máshol. Szerszámgépeket gyártott és árult a cég, egy ilyen üzemet nem lehet csak úgy pénzzé tenni, és eltűnni. Apádon kívül senki nem gondolta, hogy a dolgok sokkal, de sokkal rosszabbak is lehetnek, mint 38 és 41 között. Miközben nap, mint éltük át a különböző atrocitásokat, és éreztük a megvetést és a bántást, addig tulajdonképp rendes mindennapi életet éltünk, a cég prosperált, apád, aki gépészmérnök volt, intézte a gyártást, nagyapád pedig a kapcsolatokat ápolta és vezette a céget. Bevettünk néhány nem zsidót az igazgatóságba, „dísz-gaj”-nak hívták az ilyet, és mehetett minden tovább. Még a honvédségnek is szállítottunk mozgó műhelyhez gépeket. Többször volt tárgyalni nálunk valamilyen tábornok, ebédelt is velünk vagy háromszor. Apánk mindig erre hivatkozott, ha valaki aggódni kezdett. Maradtunk, aztán meg már maradni volt muszáj, már bezárultak a lehetőségek.
Mi négyen voltunk testvérek. Zsiga bátyám volt a legidősebb, utána Judit következett, aztán apád, és végül, nagyon késői gyerekként én.
Zsiga orvos volt, nős, két fiuk volt. Judit művészettörténetet tanult, de aztán férjhez ment, lett nekik három gyerekük. Anyánk odaadó jó anya volt, és szépen éltek apánkkal. Az öreg ugyan néha félre-félre lépett, ezt mindenki tudta, de anya nem sokat törődött ezzel. Ö ortodox családban nőtt föl, ezért, vagy másért a szex neki csak a gyerek miatt kellett, más ebből nem érdekelte. Apát meg igencsak, úgy hogy voltak mindig titkárnők, meg mások is. Zsidók is sikszék is.
Hogy így nyolcvan felett miket ír össze az ember a szüleiről! Nem illene, de hát megpróbálok valamit megmutatni a családodból. Családunkból. Hogy legalább érezd meg azokat az időket, amikben felnőttem. Például, hogy anya kóser konyhát vitt, apa meg, aki nem csak neológ családban nevelkedett, de hinni sem hitt istenben, a két mosogató, a két edénykészlet kellős közepén ülve tejfölös borjútüdőt vacsorázik, amit a sarki kifőzdéből hozatott. Anya ezen meg jobban fel volt háborodva, min a nőkön. Ingajáratba vitte az összetréflizett edényeket kikóseroltatni. De soha sem haragudott apára igazán. Meg ott voltunk neki mi. Zsigáék hétvégeken jöttek csak, Zsiga sokat dolgozott, de Juditék ott laktak a szomszédban, egy utcával arrébb, Judit az unokatestvéreimmel minden nap átjött, kiült anyával a konyhába és főztek… Judit, nagydarab igazi jiddise máme volt ám! Anya mesélte, hogy amikor kicsi voltam, ő meg 19 éves, engem dajkált egész nap. Vitt mindenhová magával. Öt éves voltam, amikor férjhez ment, és emlékszem még ma is, egész nap azt hittem, amíg oda nem értünk a zsinagógába, hogy hozzám jön feleségül, és nagyon sírtam, kiabáltam, amikor kiderült, hogy ahhoz a fickóhoz. Vicces, de ezzel a sógorommal nem is voltam jóban még kamasz koromban sem. Körner Karcsinak hívták.
Egyikük sem élte meg a 45-öt csak apád, anyád meg én. Mi maradtunk meg. És Te.
Anyát, Juditot a gyerekekkel együtt elvitték Auschwitzba, anya még a vonaton meghalt, ha jól tudom, Judit, meg a gyerekek alighanem mentek a gázba. Én így hallottam. Apa még 44 márciusában kiugrott az ablakon. Elvettek addigra mindent, a lakás következett volna, de nem e miatt. Nem értette, hogy mi történik, és bement a gyárba, miután már elvették, másnap talán, és a kapuban valamelyik munkás pofon vágta, és elkergette, még meg is rúgta. Ezt nem tudta hová tenni apánk.
Zsigáék sokáig megúszták, Zsigának nagyon sok hálás betege volt mindenfelé, meg hát apád is igyekezett segíteni. Volt hamis papírja, mentessége, engem is ők rejtegettek, bújtattak. Sajnos Zsigáék a gyerekeiket még 43-ban vidékre küldték, távoli rokonokhoz, mert azt biztonságosnak hitték. Apádtól vették az ötletet, csak hát ők zsidókhoz küldték a fiukat, a halálba. Ha jól tudom, 44 nyarán vitték el őket Buchenwaldba. Nem jöttek vissza, kicsik voltak, valószínűleg mentek a gázba.
Aztán bekerültünk a Gettóba, és ott mentünk házról házra. Jöttek a nyilasok, vittek mindenkit, mindig lehetett tudni, hogy melyik házból visznek el. Ez már a vége felé volt. Jöttek a mi házunkba is, tudtuk, el is indultunk, de Maja, Zsiga felesége rosszul lett. Nem tudott lejönni a lépcsőn, végül Zsiga engem átvitt a szomszéd házba, az biztonságos volt, ő meg visszament Majáért, de az addigra meghalt. Láttam ahogy kihozták a kapun, lábánál fogva húzták ki az utca közepére, ott hagyták, reggel vitték el aztán testét valami közös sírgödörbe. Zsiga még visszajött értem, elvitt egy még biztosabb házba, ott is voltak rokonok. Aztán amikor másnap este jött egy ilyen nyilas csapat, akkor rájuk támadt egy vasrúddal. Ott lőtték le az utcán, aztán fellógatták a lábánál fogva, ott kellett lógnia, hogy így jár aki…Láttam. 15 éves voltam és úgy féltem, mint soha még és azóta sem soha. Nem félek azóta semmitől sem.
Én a Gettóban értem meg a végét. Körner Karcsi szüleivel maradtam aztán egy darabig. Karcsit, szegényt a Dunába lőtték. Az utolsó napjaiban együtt voltunk, csak ő rosszkor ment ki vízért. Kiderült, hogy milyen jó ember, és mennyire szerette a nővéremet, és mennyire bántja, hogy nem tudta megmenteni Őket. Talán olyan nagyon nem is akart élni, azért futott bele a vadászó nyilasokba.
Így ért engem, meg apádat a háború vége.
Most elmesélem a Te történetedet.
Anyád és apád 1939-ben házasodtak össze. Nagy szerelem volt. Mindkettőjüket másnak szánta a családja, pontosabban nálunk anya volt ilyen nagy összeboronáló, de nem hagyták magukat, végül apánk mondta ki a végső szót.
Anyád, Gizus, csodásan szép nő volt, szerintem olyan szerelmes voltam bele, amennyire egy gyerek csak lehet. Nem csak szép volt, hanem kedves és okos is. Három évet végzett az orvosin, amíg ki nem rúgták a törvények miatt.
Nem is tudom, hogy mikor teszek veled jót, ha mesélek róla, vagy ha nem, ha homályban hagyom az alakját, személyiségét. Mindegy, ezt nem tudom eldönteni, találsz majd róla fotókat, és az íróasztalomban ott van Apád naplója, amit 42-ig, aztán 45-tól 63-ig írt, ott sokat olvashatsz majd róla, róluk. Ha akarsz.
Szóval csodálatos nő volt. Hamar a család kedvence lett, még anyánkat is megbékítette. Aztán megszülettél Te, 1941-ben. Mindenki nagyon boldog volt, kézről kézre adtunk, babusgattunk. De apád akkor már nagyon félt, féltett téged, a családot. Akkor már látszott, hogy igaza volt, valószínűleg nagy baj lesz, de a tehetetlenség nem engedett minket, mert még mindig teltek a hétköznapok, és még mindig lehetett azt hinni, hogy minden jóra fordul, vagy legalább így marad. De őt már nem lehetett becsapni.
Nem tudom, mikor kezdte kidolgozni azt a tervet, amit aztán következetesen végrehajtott. Sejtem, hogy eltervezni az egészet nem volt olyan nehéz, mint elfogadtatni anyáddal, és saját magával. Mindenestre 43 nyarán készen álltak.
Az elképzelés végül is egyszerű volt: Téged el kell dugni, valahol vidéken, ahol senki nem ismeri a családot, és semmilyen módon nem derülhet ki, hogy zsidó vagy. Tehát, úgy kell végrehajtani, hogy hozzájuk semmilyen szál ne vezessen. Egyszerűen ott kell hagyni valahol. Nagy szerencse volt a család, az apai ág vallástalansága, ugyanis ezért nem voltál körülmetélve, ami persze az első pillanattól lehetetlenné tette volna az egészet. Hitetlen apád, aki később nagyon is hívő lett, ezt mindig úgy értelmezte, hogy hitetlenségünk az örökkévaló gondoskodásának része volt. Aztán – így a terv – ha téged sikerült eldugni, akkor anyádat kell kimenekíteni az országból. Erre is volt megoldás, nehéz és bonyolult. Anyád persze azt akarta, hogy menj Te is vele, de ezt a változatot aztán elvetették közösen, mert nagyon veszélyes lett volna. Apád úgy okoskodott, hogy ha ti biztonságban vagytok, akkor ő könnyebben birkózik meg akármilyen vésszel. Aztán majd, ha vége a bajoknak, akkor majd érted megy, és vagy utánamentek anyádnak, vagy ő jön vissza, az majd kiderül.
43 júliusában tették meg amit, tettek. Apád, aki addigra már beszerzett néhány igazolványt, iratot, az egyik hamis papírjával bérelt egy autót, és másnap reggel beültette anyádat és téged, és elmenetetek. A családból sem tudta mindenki, hogy mi történik. Én sem. Nekem csak jóval később, 1946-ban mesélte el apád az egészet. Azt azonban, hogy pontosan hová vitt Téged, 1963-ig nem árulta el. Másnak meg sohasem. Félt, hogy valaki véletlenül elszólja magát. Ezt csak ők ketten tudták, Gizus meg ö. Gizus halála után meg csak ő egyedül, addig, amíg ott, a tel-avivi kórházban megtudta, hogy vége. Akkor nekem elmondta pontosan a helyet, rám bízva a titkot teljesen. De erről később.
Szóval elvittek és otthagytak. Szörnyű volt, tudom. Ott maradtál egy idegen -faluban, egyedül. Istenem, miket kell tenni ahhoz, hogy valakinek megmentsük az életét.
Apád azt mesélte, hogy az egész út alatt ő csak arra koncentrált, hogy minden rendben menjen, hogy ha esetleg megállít benneteket egy csendőrjárőr, akkor mi legyen. Mit mondjon annak, akire rábíz, hogy tud rávenni valakit, hogy átvegyen egy ismeretlen gyereket Volt nála revolver, és el volt szánva, hogy használja is, ha valami közbejön, ha veszélyessé válik a helyzet. Úgyhogy – ahogy mesélte – ő csak akkor fogta fel, hogy elhagyta a fiát, amikor visszaértek. Akkor omlott össze. Gizus meg pont fordítva. Addig, amíg készülődtek, szinte végig, napokig, önkívületi állapotban volt. Az első helyen, ahol aznap megálltatok, nem is lehetett megtenni a dolgot, mert anyád csak fogott, ölelt zokogott, és apád egyszerűen nem tudott elvenni tőle. Aztán, amikor a faludba értetek, akkor anyád végül nagy nehezen engedett elvenni téged, és odaadni azoknak, akiket a bátyám kiszemelt. Viszont, a visszaúton, és utána teljesen magához tért. Nekem elmondta később, már Palesztinában, hogy onnan kezdve csak egy dologra koncentrált, hogy hogyan, mikor kaphat vissza, mindent ennek rendelt alá, és tudta, hogy nem lehet gyenge, életben kell maradnia, ha látni akar. Tehát erős lett, ravasz, ügyes. Ö találta ki, hogy mit kell mondani, ha távolabbi rokonok, ismerősök, barátok érdeklődnek utánad. Egyébként azt mondták, hogy Tüdőszanatóriumba kellett vinni, mert hirtelen súlyos tüdőbajod támadt. Ezt mondták később az elöljáróságon is, akik szerették volna tudni, hogy hová tűnt a leltárból egy kis zsidó. Végül anyád, … igen! anyád! szerzett egy hamis halotti anyakönyvi kivonatot, miszerint meghaltál, és el lettél temetve a Tátralomnicon. Tehát, ha akarod, tulajdonképp halott vagy. És tulajdonképp anyád ölt meg. De tudod, akinek halálhírét keltik, az sokáig él. Bocsáss meg, hogy viccelődök itt veled, de hát hogy lehetne ezt másképpen kibírni.
Így volt.
Ami utána történt, az már csak kalandfilm, de azért elmesélem, annál is inkább, mert azt is tudnod kell, hogy miért maradtál ott, abban a faluban, miért nem mentek érted. Miért nem ment érted senki.
Anyád hamis papírokkal, mint képzett ápolónő, és abszolút színmagyar, eljutott Olaszországba, onnan egy illegális bevándorlókat szállító hajóval Palesztinába. Persze, ez nem ment ilyen egyszerűen. A részleteket megtalálod Apád naplójában, kérlek olvasd legalább egyszer végig.
Apád itthon maradt. Hős volt, nagyon sok embert mentett meg. Sajnos a családot nem sikerült, bár ő is hozzájárult Zsigáék, és így az én bujkálásomhoz. Legalább én megmenekültem.
Négyen maradtunk a családból, Apád, Én, Gizus és Te.
Nehéz pontosan elmondani, hogy mi történt apáddal. Világosan, logikusan, sőt hideg logikával gondolkodott, és cselekedett. Megkeresett, magához vett engem, együtt mentünk vissza a lakásba, kimentünk a gyártelepre (nem sok maradt belőle), és közben védhetetlen érvekkel magyarázta magának, nekem, hogy el kell mennünk, mert itt nincs jövőnk, az oroszok be fogják kebelezni az országot, hogy a zsidókat itt sosem fogják szeretni, és az egész bármikor megismétlődhet. Szóval megint előre látott valamit, amit nem akart. Meg is kezdte az előkészületeket. Felvette a kapcsolatot a cionistákkal, jelezte, hogy mennénk Palesztinába, amint lehet. Közben mentette, ami maradt, a családi ékszerek egy része megvolt, azt dollárért, aranyért adta el, a gyárral nem törődött, azt mondta, hogy nem érdemes. A lakás, a balatoni villa sem érdekelte. El akart menni, nem akart semmit sem, ami ide köti. „Úgyis elvesznek mindent újra.” – mondogatta, és hát tudod, hogy igaza volt. Szóval teljesen racionálisan járt el mindenben. Közben rólad egy szót sem szólt, és meg se próbált érted menni. Utólag tudtam csak végig gondolni, hogy valami eszelős félelem lehetett benne Veled kapcsolatban. Hogy senkinek sem szabad megtudni, hogy hol vagy, ki vagy, hogy semmilyen módon nem szabad „lebuktatni” Téged. Ekkor én még mindig abban a hitben voltam, hogy meghaltál 43-ban. Megsirattalak akkor, és fogalmam sem volt, hogy nősz, cseperedsz egy dunántúli faluban. Ezt nem mentségül mondom, csak a tények miatt.
1946 júniusában indultunk egy nagyobb csoporttal, teherautóval Fiumébe, onnan hajóval. Egy hónap múlva Jeruzsálemben voltunk. Gizus tudta, hogy jövünk, sikerült több levelet is váltaniuk, várt minket. Én ott tudtam meg, hogy élsz, mert Gizus második kérdése az volt, hogy: „Életem, mikor mehetünk a gyerekért?” Úgy látszik, Apád meggyőzte a levelekben, hogy még nem biztonságos elhozni téged. Akkor mesélték el az egészet, de még ott sem árulta el apád, hogy pontosan hol vagy. Halálosan komolyan azt mondta, hogy nem mondja el, mert engem elfoghatnak, megkínozhatnak, és akkor elárulom a rejtekhelyedet. Így is gondolta. Annyira kemény volt ebben a kérdésben, hogy kérdezni sem mertem, mert féltem, hogy ellenem fordul, ha faggatni próbálom. Viszont minden másban továbbra is teljesen racionális volt. Gizus akkor már egy ideje a „Hagana”-ban dolgozott, egy illegális kórházban ápolta sebesülteket, apád pedig csatlakozott a szervezethez, és persze én is. Aztán megalakult Izrael, és mindnyájan megtaláltuk a helyünket. Jeruzsálemben éltünk, egy közös lakásunk volt, együtt maradtunk. Hogy mit csináltunk? Megint csak utólag, úgy látom, hogy ösztönösen olyasmiket, ami a biztonságot, az állam biztonságát, és így a mi saját biztonságunkat erősítette. Apád valami titkosat művelt a Hírszerzésnél. Nem tudtuk mi sem, hogy mit, de mikor meghalt, utcát neveztek el róla Jeruzsálemben. Én beléptem a hadseregbe, Gizus pedig befejezte az orvosegyetemet, és orvos lett egy katonai kórházban. Ritkán voltunk egyszerre otthon, de azért sokat találkoztunk. Nagyon szerettük egymást ott hárman, összetartoztunk.
Nem mesélek többet erről. Ott van a napló, apádé, olvasd, minden benne van. Izgalmas, szép életünk volt, de Téged nem ez érdekel. Téged az érdekel, hogy miért nem jöttek érted.
Gizus sem merte apádat noszogatni. Ebben, és csak ebben teljesen zavarodott volt. Tilos volt még csak felvetni is előtte a gondolatot, hogy térjünk vissza, és hozzunk el. „Nem akarom megölni a fiamat, csak mert látni akarom.” -mondta halálos komolyan, mikor anyád egyszer megpróbálta rábeszélni, hogy szerezzenek vissza. Most persze megkérdezed, hogy Gizus miért nem hagyta faképnél apádat, és jött vissza egyedül érted. De hát össze voltak nőve, nem tettek egymás nélkül semmit. Anyád képtelen lett volna ennyi időre elszakadni tőle. Iszonyú erős volt a kötődés közöttük. És végül Gizus elfogadta, hogy nem tesznek semmit azért, hogy visszakapja a fiát. Ezen nincs mit szépíteni, így volt. Haragudhatsz ezért, de hidd el nekem, ott és akkor ez volt a csillagok állása. Nem tehetett senki róla. Apád eszelős féltése, és a kettőjük közötti szövetség ezt állította elő.
Anyád 1959-ben halt meg. Agyvérzést kapott, gyors, kíméletes halála volt. Apád ekkortól a halálra készült. Még öt évig élt, ebből kettőn keresztül kínozta a rák, ami a gégéjéből indult, és aztán sok áttételen keresztül ölte meg végül.
Akkor, amikor megmondták, hogy muszáj morfiumot kapnia, akkor árulta el nekem a falu nevét, és azt, hogy egy kocsmában, egy Faragó nevű házaspárra bízott téged. Nagyon nehezen tudott beszélni, ezért többször nekifutott, hogy elmondja a részleteket.
Aztán átadta azt a Neked szóló levelet, amit ugyanebben a borítékban találsz. Hogyha valaha mégis találkozom Veled, akkor adjam át.
És utána azon a hörgő, reszelős hangon megesketett az Örökkévaló Istenre, hogy soha nem sodorlak veszélybe azzal, hogy idő előtt felfedem a kilétedet. Megesketett, Ő, aki akkorra már mélyen hívő ortodox volt, és tudta, hogy nekünk tilos fogadalmakat tennünk, és Isten nevét a szánkra vennünk. Mégis megesketett, ennyire félt, féltett még mindig. Minden Hosszúnapkor eszembe jut. Hidd el, nálam komolyabban nagyon kevesen mondanak Kol Nidrét ilyenkor.
És mégis, ez a fogadalom fogva tartott engem is, és végül – látod – maradéktalanul be is tartottam mostanáig. Úgy látszik, halálomig nem találtam biztonságosnak a világot neked. Bocsáss meg érte.

Most már hamar befejezem.
Bátyám halála után nagyon egyedül maradtam. Nem nősültem meg sem addig, sem azután. Mi hárman voltunk egy család, örök szövetségesek. Senki nem helyettesíthette apádat és Gizust. Belé -szerintem – mindig is szerelemes voltam, és mindig hűséges voltam apádhoz. Ez volt a mi hármasunk.
Végigharcoltam még a Hatnapos háborút, kétszer sebesültem, háromszor tüntettek ki. Ari Sharon alatt szolgáltam, mindig a fronton. Ezt csak azért írom le, hogy lásd, nem volt akárki gyáva nyúl a nagybátyád.
A háború után még két évig szolgáltam, tábornokká léptettek elő. Aztán leszereltem és azt vettem észre, hogy civilként gyökértelenné váltam Izraelben. Katona voltam az első naptól kezdve, máshoz nem értettem. Barátaim, szerelmeim mind katonák voltak, meghaltak, vagy tovább harcoltak, nem volt helyem közöttük. Elhatároztam, hogy eljövök onnan.
Magyarország szóba sem jöhetett. Az Izraeli hadsereg magas rangú tisztje voltam, közelébe sem mehettem egy szovjet tömbhöz tartozó országnak. Végül New Yorkban telepedtem, le és váratlanul kiderült, hogy a vér nem vált vízzé, értek én az üzlethez is.
Most dicsekedni fogok.
Elég magas volt a nyugdíjam, és a szolgálati éveim alatt végig nagyon spórolós voltam, nem is volt mire költenem, sok maradt a fizetésemből is. Ebből a pénzből nyitottam egy kis zsidó éttermet, olyan majdnem kósert, és rövidesen három boltom volt, aztán hat, aztán egy kereskedelmi cég, Izraelből importáltam zsidó élelmiszer alapanyagokat. Ment az üzlet, bolthálózatom lett, aztán még éttermek, itt, Európában is. És minden sikerült. Úgy látszik, ehhez a két dologhoz értek egyedül a világon jól: tudok embereket gyilkolni a sivatagban, és jó kereskedő vagyok.
1990-ben jöttem először Magyarországra. Most vettem észre: figyeld csak meg, nem azt írtam, hogy haza.
Előbb nem mertem.
Tényleg nem.
Akkor elhatároztam, hogy megkereslek, ha törik, ha szakad.
Nagy könnyebbség, ha az ember gazdag. Először kerestem egy levéltárost, adtam neki egy kalap pénzt, és megbíztam, hogy keressen gyámügyi, örökbefogadási papírokat abból az időből, abban a megyében. Hazudtam neki valamit, hogy miért. Nem mertem elmondani a pontos okot. Az apádnak tett fogadalmam olyan volt min a kő, visszahúzott.
Az iratokból végül megtaláltalak. Abban a faluban 43 és 46 között csak két örökbefogadási ügy zajlott, legalábbis ennyiről volt papír, viszont egy bizonyos Lacina Lászlót megkereszteltek 1946-ban, és a keresztszülők Faragó nevűek voltak. Ezt a nevet mondta apád nekem, és a László név is stimmelt.
Bizonyosságot kellett szereznem, de itt senkihez sem mertem fordulni, és nem, még mindig nem mertem a közeledbe menni.
Tudod, azért én VALAKI voltam Izraelben, és apád meg egy legenda. Úgyhogy bementem az Izraeli Követségre. Egy régi bajtársam fia volt akkoriban a helyettes katonai attasé. Egyszerűen elmondtam neki, hogy mi a gondom. Nem tudom, hogy kivel mit beszélt, de egy hét múlva kaptam egy dossziét Rólad. Az élettörténetedet, fényképeket, beszámolót a mindennapjaidról.
Hát. öcsém, alighanem van egy dossziéd valahol. Tetszik, nem tetszik, ez van. Megtudtam, hogy három gyereked van, hogy békében élsz. Hogy sikeres életpályát futottál be. Mindent megtudtam, amit meg lehetett tudni egy hét alatt.
És akkor megint ott volt a gond, hogy mit tegyek. Mit mondjak neked, ha eléd állok, hiszen a szüleidhez már nem tudlak hazavinni. Töprengtem, és akkor az egyik magyar üzletfelem egy vacsora során, beszélgetés közben azt mondta, hogy: „Nekem – higgye el Ervin – semmi kifogásom a zsidók ellen, a legjobb barátaim között is vannak zsidók, és maga a legkorrektebb üzleti partnerem, de…”Akkor eldöntöttem, hogy maradj csak békében ott, ahol vagy. Ráérsz még zsidónak lenni Magyarországon.
Így döntöttem, és az időre bíztam az egészet. Elutaztam innen, visszajöttem, vettem ezt-azt, üzleteltem, elutaztam megint. Így telt el jó sok év.
Tegnapelőtt viszont konzultáltam az orvosommal. Nem bíztatott. Végül is elmúltam 82. Úgyhogy most nekiállok rendezni a dolgokat. Először megírtam ezt a levelet. A magyar ügyvédemre bízok mindent, ő lesz a végrehajtója a végrendeletemnek. Dr. Bhőmnek hívják, vele fogsz majd találkozni. Megbízhatsz benne, lekötelezettem, nagyon jól megfizettem, és személyesen is jó barátságban vagyunk. Nem fog becsapni.

Lacikám, és gazdag ember vagyok. Te vagy az örökösöm, és akár kell ez neked, akár nem, a pénzem, a vagyonom a tiéd. A cégeimet egy részét pénzzé tettem, hogy ezzel kevesebb gondod legyen, de akkor is sok ügyet-bajt szabadítok a nyakadba. Ezért is bocsánatot kérek, de ez családi vagyon, és a család most már csak Te vagy, meg a tieid.
Használjátok.
Drága Öcsém! Elbúcsúzom Tőled. Nincs sok hátra, nem fogunk találkozni, Minket, zsidókat gyorsan temetnek. Nem leszel ott. Mit is keresnél egy idegen ember temetésén.
Most már ismersz. Ha akarsz, gyere el a síromhoz. Szívesen látlak.
Isten veled,
Ervin”

Így fejezte be Strasszer Ervin a levelet, és Lacina bácsi ott maradt a kis irodában, a puha fényben, a gusztusosan krémszínű falak között, egyedül.
Szeme elől eltűnt Jeruzsálem, a budapesti gettó, a rémisztő tehervagonok. Eltűnt egy szép, kedves, és kétségbeesett asszony, aki csak elképzelni tudja, hogy egyetlen fia él, nő, és nélküle lesz felnőtt. Eltűnt a racionálisan őrült hírszerző, aki egy ország biztonságát próbálta a maximumig növelni, hogy ez az ország aztán biztonságos legyen fiának, akit örökre elbújtatott, maga elől is. Eltűnt a katona, aki egyszer rémült meg életében, aki soha többé nem akart félni, inkább ölt, és aki nem tudta átlépni bátyja védelmező tilalmát, ami, mint ősi biblia átok ült rajta egy életen keresztül. Ezek mind ott keringtek a szobában, addig, amíg Lacina László olvasott, és most, a levél végén visszabújtak a papírba.
Egy órán át ült még az öreg a kényelmes karosszékben. Próbált gondolni valamire, de nem tudott. „Anya” motyogta maga elé valamikor. Sírt valamennyit, de nem vette észre. Nem is volt fontos.

VI.
Egy óra múlva sikerült visszatérnie az itt és mostba. Amit ezután tett, az nem az agyban, hanem a zsigerekben dőlt el: fel kellett hívnia a családját, meg kell bizonyosodnia, hogy léteznek. Közben rettegett attól, hogy mit fog érezni irántuk, mit fog érezni, amikor a túlsó végén valamelyikük beleszól a telefonba. Érezni fogja-e, hogy fia-lánya-e még az a másik, vagy idegenné váltak-e. Ez mind el fog dőlni az első szónál. Ivott tehát egy kortyot, mert a szája megint teljesen kiszáradt, elővette a telefont, és minden tétovázás nélkül beütötte Béla számát, Béláét, a legnagyobb és leggyengébb fiúét.
Mikor Béla felvette és belehallózott, hogy: „Na, mi van apuka?”, akkor Lacina Lászlót végtelen gyengeség fogta el, mert hát egyszerre megbizonyosodott: ezek ott élnek, vannak, léteznek, és ez itt az ő fia, és akkor vannak a többiek is, nem tűntek el valahol a múlt homályában. Kétszer is meg kellett köszörülnie a torkát, hogy reszelős hangon feltegye a kérdést: „Minden rendben van otthon, Béluskám? Jól vagytok, senkinek semmi baja?”
– Hát persze, hogy minden rendben van apuka, reggel óta nem történt semmi. – válaszolt Béla kissé csodálkozva, mert apja ritkán hívogatta őket. – Mari átmegy majd délután – folytatta – megeteti az állatokat, mert Zolika csak este ér haza, aztán a Julika meg ne emelgessen. Ja, jut eszembe: Mari főzött egy jó töltött paprikát, és kérdezi, hogy átvigye-e, megeszi-e otthon vacsorára, vagy elgyün hozzánk vacsorázni? Mert a Julika babot főz ma, aztán azt maga meg nem eszi.
Így fecserészett Béla a semmiről, az öreg meg hallgatta, és lassan csiklandozta hátát a verejték. A megkönnyebbüléstől izzadt meg. Béla praktikus felvetései elfújták egy pillanatra az egész keserves káoszt. Megkönnyebbülten menekült el az előtte heverő levél elől a töltött paprika és a vacsora gondjába: – Ááá, Bélus, későn érek haza, nem akarok akkor már zavarni, vigye át Mari hozzám, ha úgyis megy, aztán majd megmelegítem.
Ebben maradtak, Béla el is búcsúzott, dolgozott éppen, és a felcsapkodott malterra koncentrált inkább.
Lacina most már valamivel biztosabban ült a helyén, a teljes elveszettség érzése nem tért vissza, más felé mentek a gondolatai.
Istenre gondolt, meg a hitre, amit mostanság talált meg, úgy látszik teljesen feleslegesen. Nem tudta elképzelni, hogyan imádkozzon, gyónjon egy olyan istennek, amelyik ezt teszi vele, anyjával, apjával. Mit mondjon neki? „Gyónom a mindenható istennek…?” Gyónjon az neki arról a mi történt. De hát ilyet nem gondolhat. És mit mond legújabb és legfiatalabb barátjának, Tihamérnak, a lelkes papnak. „Zsidóvá lettem, Tihamér, hitetlen zsidó, nem megyek a templom közelébe megint, most már halálomig!” Vajon barátságuknak feltétele az ő hívősége?
És zsidóvá sem lehet. Öreg már ahhoz, hogy egy teljesen más világ szippantsa magába. És ha magára is erőltetné, a családot nem ránthatja magával ebbe a változásba.
A Lacina gyerekek és unokák nem voltak antiszemiták, abban az értelemben semmi estre sem, hogy gyűlölték, utálták volna a zsidókat. Viszont nem is szerették őket. Nem ismertek ők egy fia zsidót sem. Az persze előfordult, hogy valamelyikük a „Zsidó kurva anyját” szidta valakinek vagy valaminek, ha nagyon dühös volt. Olyan szolid, mindennapos idegenkedés volt bennük a „mások” iránt, de ennyi. Sőt, ennyi idegenkedés saját magában is volt. Zsidót –eddig – sokat nem ismert. Ott volt persze az öreg Katz, a boltos Katz, akinél valamikor nagyon régen egy szép zománcos bilit vettek egy talált gyereknek. Az öreg Katz, aki valahogy haza veszekelődött Auschwitzból, és megpróbált továbbra is falusi szatócs maradni. A kis Lacika pedig gyakran szaladt el hozzá húsz, ötven fillérrel, egy kis cukorért, ha megnyílt az apai vagy anyai buksza. Most hát ezzel a Katz bácsival kéne közösséget éreznie. Mert az tartozik ahhoz az oldalhoz, ahová Strasszer Ervin, meg ő maga is.
Vagy leginkább nem tartozik sehová. Keresztelt zsidó ő, aki nem tudja, mit jelent zsidónak lenni.

VII.
Diszkrét kopogás hallatszott az ajtó felöl, és Zsuzsanna lépett be a szobába. Őt küldte a külvilág. A lány nem mondott egyelőre semmit, fürkésző tekintettel próbálta felmérni, hogy milyen állapotban lehet Lacina. Egy perc múlva – addig néztek egymás szemébe – az ügyvéd beljebb lépett, és leült az íróasztal másik oldalán. Gyors, talán önkéntelen mozdulattal megfogta az öreg asztalon nyugvó kezét, és egy pillanatra megszorította, mielőtt elengedte volna.
– László úr, kérem – ugrotta át a vezetéknév problematikáját ügyesen – én értem, vagy hát fenét értem, hogy min megy át. Ott kinn azon tankodnak, hogy áttennék holnapra a megbeszélés folytatását, addig kivesznek önnek egy szobát valamelyik elegáns szállodában. Vagy mehetne a Strasszer úr lakásába aludni, hiszen az már az öné. Azt gondolják, hogy túl sokat tettek a vállára, és több nem várható öntől ma. Viszont én azt hiszem, akkor jár jól, ha túlesik az egész miskulancián, és még ma hazamegy a családjához. Higgye el, itt nagyon magányos lesz az estéje, éjszakája. Nincs senki, akivel beszélhetne. Otthon majd eldönti, hogy mit és hogyan mondd el, de a lényeg, hogy ha akarja, akkor megbeszélheti bárkivel. Itt csak az ablakon nézne ki az éjszakába. Inkább jöjjön, segítek, kell vagy két óra, mire mindennel végzünk. Majd én vigyázok, hogy több meg ne legyen.
Ezzel Zsuzsanna felállt, és várta, hogy miképp dönt az öregember.
Lacina is felállt. Nem tudta, hogy valami bonyolult ügyvédi furfang mondatta-e a lánnyal azt amit mondott, vagy csak a puszta jó szándék, de ez mindegy volt, mert érezte, hogy igaza van. Sehová nem vágyott, csak haza, és igazság szerint megrendültségén túl, valahol lent a mélyben kezdett mocorogni a kíváncsiság, hogy mi lesz még. Mi ez a hagyaték. Sokat segített Zsuzsanna azzal a finom érintéssel is. Lacina nem akart gyengének látszani egy nő előtt. Kicsit tétovázott, aztán magához vette a két levelet, akkurátusan visszatette őket a dossziéba.
– Mehetünk, kisasszony! – mondta, és amikor Zsuzsanna mellé ért, egyszer csak felkínálta a karját a lánynak. Az értette is a mozdulatot, és belékarolt, mosolyogva. Így léptek ki az ajtón, együtt, mintegy véd és dacszövetséget alkotva és mutatva a világ felé.
Mármost lehet, hogy Bhőm doktor eleve így tervezte, hogy valaki elnyerje az újdonsült zsidó milliomos bizalmát. Lehet, hogy Zsuzsanna, a kezdő ügyvéd boldogan karolt bele egy idősebb, ámde gazdag férfiba. Az is lehet, hogy Bhőm nem tervezett semmit, a dolgok alakultak így, és Zsuzsanna egyszerűen csak egy jó szándékú, kedves nő volt, és minden hátsó szándék nélkül támogatta a neki rokonszenves öregembert. A végeredmény volt a fontos, Lacina bácsi, testközelben maga mellett érezve egy szép, vele rokonszenvező nőt, magabiztosan, nyugodtan lépett be a tágas tárgyalóba. Mint annak idején a bálokban, tánc után a lányokat, helyére vezette Zsuzsannát, majd leült a saját foteljébe, várakozóan végignézett a többieken, és kicsit erőltetett, de hitelesnek tűnő hanyagsággal megszólalt:
– Hát akkor vágjunk bele. Végül is mennyit örököltem?

VIII.
Ült a vonaton Lacina László. Zsidóvá lett, gazdaggá vált hirtelen. Titka lett, amit a hozzá legközelebb állóknak sem mondhatott el. Dühe, szomorúsága elpárolgott, vagy inkább lesüllyedt a mélybe. A praktikus gondok vékony kéregként ráfagytak a felfordult múltra, a régen elveszített szülőkre, azokra, akiket az öreg Lacina réges-régen mint járulékos gazdagságot emlegetett fel hüppögő fiának.
Úton volt haza, az egyetlen helyre, ahol otthon volt, pedig maradhatott volna Budapesten, mehetett volna Londonba, New Yorkba, lakása volt itt is, ott is, amott is. Ezek helyett kényelmesen elnyújtózott az első osztályon. Ez volt a mai napi luxus. Mehetett volna haza kocsival is. Mint kiderült a fekete VOLVÓ, amivel Somfalvi soffirozta egész nap, az is az övé most már. Kicsit kuncogott, mikor eszébe jutott, mit szólna a család, a falu, ha egy olyan kocsival jelenne meg, ami annyit ér, mint a háza.
Vitt magával pénzt haza. Jobb ötlet híján után úgy döntött, hogy a gyerekei számára kreál gyorsan egy elhunyt távoli rokont (végül is ez igaz) meg egy örökséget (ez is igaz), és kioszt közöttük családonként pár milliót. Lesz nagy öröm! Ez a pénz minden gyerekének majd minden gondját megoldja. Autószerelés, traktor, házszigetelés, tetőcsere napirendre kerülhet. A pénz vastag kötegekben, beborítékolva szét volt osztva a kabátja és a zakója belső zsebeibe. Holnap összehívja családot, és kiosztja. Lesz majd egy pár irigyük a faluban, de le vannak… Hogy a többivel, ami szerte a világban, különböző bankokban van számlákon, mi lesz, azt nem tudta. Azt se tudta, hogy a londoni és párizsi étteremmel mi lesz. Ezeket nem tudta, vagy nem akarta Strasszer Ervin eladni, úgyhogy ezek is az övéi. Mehet oda családostul ebédelni, amikor akar. Magánrepülővel, ha úgy tetszik. Bonyolult szerződéseket írt alá Bhőm doktorral és csapatával, arról hogy az ügyvéd irodája kezeli a pénzt, a számlákat, üzemelteti a cégeket. Bhőm doktor búcsúzóul megígérte, hogy : „ jó gazdája leszek a vagyonnak, Lacina úr. Ervin barátom jó ember és jó üzletember volt. Tartozom neki ennyivel. Ha minden így marad, akkor ön naponta körülbelül fél millióval gazdagabb.” A jó ügyvéd ezt nyilván biztatásnak szánta, de Lacina nem örült túlzottan.
Hogy zsidó lesz-e, vagy mi lesz vele, ez a gond is lesüllyedt a mélybe. Lesz, ahogy lesz. Egyelőre annyit döntött, hogy majd ő is ír egy levelet. Ez már bevált egyszer ebben a családban.
Feje felett, a csomagtartóban, egy nagy szatyorban utazott vele a kabát, Juliska kabátja. Zsuzsanna segített megvenni, útban a pályaudvar felé. Bementek egy nagyon elegáns üzletbe, ahol egy nagyon elegáns hölgy állt a rendelkezésükre. A kabátot Zsuzsanna választotta ki. Gyönyörű, nyers színű, kasmír télikabát volt.
Az első és utolsó kasmírkabát a falu történetében.