Csató Gyula: Bújócska

Nyári hajnal volt aznap, igazi nyári, június végi hajnal, két nappal Szent Iván előtt. Már reggel ötkor erősen világosodott, a levegő pedig édes illatú, és egyelőre kellemes. Majd napközben, a melegben, minden poros és büdös lesz, de most igazán finom az idő.
A külvárosi ház körfolyosóján ketten élvezhették ezt a szép kora reggelt: Borszéki, és Korbuly bácsi. Egymással szemben álldogáltak a korlátba kapaszkodva, egyikük az elsőn, másikuk a másodikon, köztük az udvar négyzete. Egyszerre léptek ki a lakásukból a friss levegőre, bár mindkettőjüknek más oka volt erre a korai kelésre. Nem is sokat törődtek a másikkal, egy intéssel köszöntek, aztán elfoglalták magukat saját magukkal.
Borszékit a másnapossággal kevert elvonási tünetek ugrasztották ki az ágyból. Most azért álldogált kint az ajtaja előtt, remegő kezével erősen markolva a korlátot, mert így próbált hamvába holt kísérletet tenni arra, hogy közérzete jobbra forduljon. Erre semmi esélye nem volt. Fejfájása, gyomra émelygése, testének finom remegése, klausztrofóbiához hasonló szorongása csak a reggeli konyak adag három gyors ütemű korttyal kezdődő, majd lassan csillapodó tempóban történő megivása után múlhatott volna valamennyire. Minden reggel hasonló állapotban találta, de a mai különösen komisz volt.
A külvilág számára megfogalmazott diagnózisa szerint rosszulléteit valamiféle súlyos gyomorbetegség és annak szövődményei okozzák, ami a hajszás élet, és az üldöztetés következménye. Erre gyógyír az ital, amit ő korlátozottan és ésszel fogyaszt. Gyógyír, mert egyrészt megnyugtatja, másrészt jót tesz a gyomrának, és a különböző italfajták (lásd például a sörben oldott vitaminokat, vagy a borban lakozó magnéziumot) egészségre gyakorolt jó hatása érvényesül abban, hogy ennyi baj közepette ő még mindig talpon van. Erről bármikor, bárkivel hosszasan tudott értekezni.
Belül, a lelkében, természetesen tudta, hogy végstádiuma felé araszoló alkoholista. Ebben meg is állapodott magával. Nem sok mindent tudott tenni ellene. Néhányszor próbálkozott különböző elvonókúrákkal, de a hatodik sikertelen után ő és az orvostudomány kölcsönösen lemondtak egymásról. Mindenbe belenyugodva sodródott az elkerülhetetlen felé, felismerve, és beazonosítva a halál felé vezető út egyes stációit. Már nem lázadt, tudta, hogy halálra fogja inni magát, a kérdés csak annyi volt, hogy mikorra. Béke volt lelkében. Legalábbis így remélte.
Ma reggel azonban komoly bajokkal kellett szembenéznie. Előző esti állapota miatt nem volt elég körültekintő, és nem gondoskodott arról, hogy reggelre hagyjon egy „napindító kortyot” – ahogy a reggeli két decit hívta. Minden üvegnek, pohárnak, italnak megvolt ugyanis a maga elnevezése. A reggeli konyak volt a „napindító”, az első sör a „gyógy korsó”, a déli vörös bor (mennyiségtől függetlenül) az „étvágygerjesztő”, délutáni sörök az „élénkítők”, a bármikori rövidek meg a „gyorsítók”. Az otthon több helyen ledeponált kis üvegek meg a „biztonsági italok”.
Igazság szerint az utolsó ilyet – ugyan most erre nem emlékezett – már este megitta, és akkor homályosan érezte, hogy ebből baj lehet, de nem volt abban az állapotban, hogy valamiféle utánpótlásról gondoskodjon. Tudata utolsó felvillanásával, mielőtt darabos mozdulatokkal végigfeküdt volna az ágyon, megnyugtatta magát, hogy a reggel gondja a reggelé.
Ez a gond manifesztálódott most. Nagyon kellett volna innia valamit, de nem volt mit. Ital nélkül pedig majdnem halott volt, talán nem is átvitt értelemben.
Nehéz csapdába került. Korán volt, a házbéli (a kapu mellett rögtön jobbra) kocsma csak hatkor nyitott. A kocsma volt a mentsvár, mert kora reggeltől éjfélig tartott nyitva, és ez általában lefedte Borszéki napi menetrendjét, ma azonban nem. A másik lehetőségként felmerülő éjjel-nappali kisboltban (kaputól balra első sarok) viszont momentán tartozott. Mármost volt annyi pénze, hogy szűkösen ugyan, de kifizesse a sarat, de annyi nem, hogy maradjon tőke legalább egy kis üveg konyakra. Nem lenne semmi gond, ha Marika volna bent ma hajnalban, mert Marika igen jószívű volt, és bár alkalomadtán keményen legorombította Borszékit, azért szívesen hitelezett egy elég tág határig. Néhány hete viszont egy férfi dolgozott itt éjszaka, aki kelletlenül, rosszkedvűen szolgált ki mindenkit, és nem szeretett felírni semmit. Ha mégis megtette, akkor elvárta, hogy nagyon hamar, lehetőleg már másnap rendezze mindenki az adósságát.
Előfordulhatott tehát, hogy Borszéki kifizeti a tartozást, és ennek ellenére a fickó megtagadja a további hiteleket. Akkor a dupla vagy semmiből a semmi lesz, mert nem marad pénze, hogy hatkor a kocsmában igyon valamit. A kocsmában ugyanis más volt a hitelezési rendszer. Mindkét pultos lány nagyon szerette, „szerkesztő” úrnak hívta, és hitelt is biztosítottak neki, csak rituálisan ragaszkodtak hozzá, hogy az első rendelést kifizesse. Ez így volt, akármennyi tartozással is végigihatott egy napot hozomra, de a reggeli első italát ki kellett fizetnie. Ennyi kellett a lányok lelkének. Borszéki érezte, hogy a tiszteletük addig fog tartani, amíg ezt betartja. Pontosan értette. A lányok egyszerűek voltak, szűk körben mozgó, unalmas, szürke életet éltek. Ő pedig, a valamikor híres, világjárt újságíró magasabb társadalmi körbe tartozott a szemükben. Egyszerűen hinniük kellett abban, hogy egy ilyen nagy ember úgy érkezik egy kocsmába, hogy van nála pénz. Ha ez nem így van, akkor a világ nincs rendben. Akkor vége mindennek.
Így álltak tehát a dolgok, és a kilátások nem voltak valami jók. Rosszul volt. Néhány jelből arra következtetett, hogy tegnap az általánosnál jóval többet ihatott. Példának okáért kora délutántól nincs semmilyen emlékképe. Valahogy levetkőzhetett és lefekhetett, mert ágyban és gatyában ébredt. Bizonyos szagok, foltok, rendetlenségek arra utaltak, hogy éjjel is rosszul lehetett. Arra már csak felkelés után jött rá, hogy valamikor megitta a biztonsági tartalékot.
Az ilyen elsötétedésekre, megsüllyedésekre is megvolt a külvilág számára hitelesített magyarázata, miszerint a gyomra nem bírja ezeket a „pancsolt borokat” és vacak „műpálinkákat” amiket itt ebben az országban lehet időnként kapni, és ilyenkor lesz rosszul. Eddig rendben is van, ezt általában jól tudta felvezetni, ha esetleg kérdések merültek fel – általában másnap – az állapotával kapcsolatban, de most zavarta, hogy fogalma sem volt, hogy hol itta a vacak italokat. Attól nem tartott, hogy bármi bajt okozott volna, mert tudta, hogy ilyenkor sem kötekedő, hanem szellemes, élénk és simulékony társalgó. Mivel ideje nagy részét egy lepusztult környék lepusztult kocsmáiban töltötte, ezért ritkán vitatkozott, még ritkábban mondott ellent partnereinek. A régebbi időkből megmaradt kevés számú barátja, akik kényszerűségből tartottak vele kocsmatúráin, gyakran a szemére hányták, hogy opportunista megalkuvó, és nem értették, hogy miért kell neki egyetérteni, egyáltalán beszélgetni e kocsmák közönségével. Új barátai ugyanis rendszerint lábbal tiporták a legtöbb, Borszékinek korábban szent dolgot. Ő azonban pontosan tudta, miért kell neki egyetérteni bárkivel. Nem akarta, hogy megverjék. Azt akarta, hogy sok italt fizessenek neki, cserébe azért, hogy értelmesen, de nem nagyképűen társalog. Ez a képessége mostani leépült állapotaiban felértékelődött, úgy látszik volt a fejében egy robotpilóta, aki szükség esetén befogta a száját, és aztán hazavitte.
Ezt a szép hasonlatot ő maga fogalmazta meg egy estén D –nek, a költőnek, aki aggódni kezdett, hogy mi lesz Borszékivel, ha egyedül hagyja a kocsmában, mert – sajnálatára – már mennie kell. Borszéki igazából leszarta, hogy D marad, vagy megy, mert jelenléte gátolta abban, hogy igazán kibontakozzon körülötte az este. Régebbi haverok előtt ugyanis még mindig próbált valamennyire viselkedni, de ez egyre inkább fárasztotta. A robotpilótát is azért találta ki gyorsan, hogy a költő nyugodt lélekkel lekophasson. Mert Borszéki ilyen tapintatos is tudott lenni.
Tegnap is a robotpilóta hozhatta haza, de a többi homályban maradt, egyelőre minden nagyon kérdéses volt, a rosszullét pedig, hullámokban tört rá. Nem egyszerűen hányingere és fejfájása volt, hanem úgy érezte, mintha az egész belseje ki akarna szakadni. A hideg verejték patakokban csorgott a hátán, a tremor kezdte birtokba venni a testét, egyre jobban fehéredő újakkal kellett kapaszkodnia a korlátba. Megoldás nem látszott, és kétségesnek tűnt, hogy ha így maradnak a dolgok, akkor egyáltalán lesz-e ereje hatkor lemenni a kocsmába. Ha nem, akkor, marad a nagyon nem szeretem megoldás, az, amire mostanában többször rákényszerült: valamely gyermek felhívása (kettő volt), majd hízelgéssel tarkított érzelmi zsarolással elérni, hogy hozzon neki aszpirint (hogy legyen valami legális indoka is a riasztásnak) és egy üveg konyakot. Utána már csak várni kellett, amíg az ügyeletes áldozat befut és szánakozva, dühösen, rosszul leplezett undorral átadja az italt, pontosabban tölt egy vizespohárral, mert addigra már láthatóan nem lesz olyan állapotban, hogy beletaláljon egy pohárba. Az érzékelhető megvetés nem zavarta, gyermekei reakciójához szokva volt. Ami zavarta, az esedékes „kiselőadás” volt. Ilyenkor olyan dolgok, emlékek hangzottak el, melyek feszegették Borszéki önmagáról alkotott világképének kereteit. Különösen lánya volt hatékony ebben, olyasmiket mondva, melyek sajnos igazak voltak, és Borszéki nem szerette hallani őket.
Így, most a gangon kapaszkodva, alternatíván törte ködösülő fejét, de tanácstalan volt.

Korbuly bácsi, a ház szemben lévő oldalán azért jött ki a gangra, mert a szobában már kevés volt a levegő.
Korbuly bácsi fél tüdővel élt, ezért fulladt gyakran. Az oxigénpalack ugyan ott állt az ágya mellett, de a maszkból áradó gáznak – Korbuly bácsi véleménye szerint – „vacak kórház szaga” volt, és az öreg nem szerette. Mivel fulladási rohama bármikor lehetett, ezért tartósan nem távolodhatott el az utált palacktól és általában beérte a ganggal. Messzebb ritkán ment. Az egy emelet megmászása ettől függetlenül is komoly feladatot jelentett számára, ezért csak a házi kocsmáig merészkedett időnként, ahol egy hosszúlépés mellett rettegett a haláltól, és elegyedett szóba a különböző időpontokban felbukkanó ismerősökkel. Ezen kívül nem sok örömet lelt a mindennapokban.
Nem volt magára hagyva. Gyerekei rendszeres időközönként látogatták. Lánya megfőzött egy hétre, áthúzta az ágyát, kitakarított. Fia elvégezte a lakás körüli munkákat, ha menni kellett valahová elkísérte. Felváltva vitték orvoshoz, látogatták a különböző kórházakban, de Korbuly bácsiék családjában az atya és gyermekei közötti szeretet nem volt kódolva. Korrekt viszony volt, amiben a gyermekek elfelejtették (volt mit) amit el kellett ahhoz, hogy most időt tudjanak szánni az öreg gondozására, Korbuly bácsi, pedig nem követelődzött és tehetsége szerint megtérítette a költségeket. Szeretetről, gyermeki ragaszkodásról nem volt szó. Néha jöttek az unokák, ami jól esett, de nem sokat tudott kezdeni az unott képpel üldögélő kamaszokkal. Adott nekik pénzt, ha kértek, születésnapra, karácsonyra kérés nélkül is.
Korbuly bácsi negyven éve költözött a házba, a fejedelmi két szobás lakásba. Akkor utalta ki neki a Tanács, amikor csoportvezetővé lépett elő a közeli Húsipari Vállalatnál. Az üzemi párttitkár és a vezérigazgató együtt nyüzsgött, hogy a kétgyerekes, párttag, árván felnőtt munkáskáder lakást kapjon a vállalathoz közel.
Itt lakva indult meg aztán karrierje gyorsan felfelé, majd lefelé is. Mikor ide költöztek, a környék kopott és szürke volt, de a házak rendben tartva, a lépcsőházak tiszták, a lakók pedig olyanok, mint ők. Munkáscsaládok leginkább. Sokan a Húsiparnál dolgoztak, mások meg a környékbeli üzemekben. Mindenkinek volt munkája fizetése, ilyen-olyan élete. Elvoltak, úgy mint Korbulyék.
Aztán a gyárak bezártak szép sorban, az emberek kezdtek elköltözni, az idősebbek meg elhunyni. A lakások megüresedtek, és másfajta lakók költöztek be. A házak pusztultak, először csak lassan, aztán egyre gyorsabban, végül átbillentek azon a vonalon, ami a rossz állapotot a helyrehozhatatlantól választja el, és villámgyorsan romosodtak addig, aminél rosszabb nem lehetett. Most már csak szuszogva hevertek az utca két oldalán, mint megannyi végelgyengült öregember, aki nem akar tovább élni, de muszáj. Vedlett, sötét, elkoszolódott masszává váltak, és a világon senki nem tudott kezdeni velük semmit.
Korbuly bácsi együtt épült le a környékkel, és ennek a leépülésnek része volt az is, hogy itt maradt. Másoknak, akik megfontoltan csúsznak lefelé életük során, a különböző stációikhoz költözniük kell. Mint például Borszékinek, akinek háromszor is össze kellett pakolnia a fogyatkozó javakat. Korbulynak szerencséje volt, nem kellett kimozdulnia semerre sem, csak együtt pusztulnia a környékkel.
Amúgy, annak idején jól indult minden. Csoportvezetőből művezető helyettessé lépett elő, és úgy látszott, az isten sem menti meg egy esti egyetemtől. Hogy ez marxista-leninista lett volna-e, vagy élelmiszer-ipari, azt a vezérigazgató és a párttitkár barátságos vetélkedésének eredményétől függött, mert mindketten magukénak tudták a fiatal kádert. A párttitkár párt-vonalon szerette volna elindítani, az igazgató meg mérnököt akart faragni belőle. Mindebből aztán nem lett semmi, mert a sors és Korbuly mást akart. Vágóhídon dolgozott, olyan időben, amikor magyar ember vesét, pacalt, tüdőt, borjúhúst csak arany árban kapott, illetve abban sem. A kombi Trabant tehát majd minden nap kétszer is fordult műszak után, Korbulyék meg gyarapodtak: a Trabantból Wartburg lett, abból meg Lada kombi, telek a Velencei tónál, fürdőszoba a lakásba. Nem is lett volna semmi baj, ha Korbuly nem szeret annyira enni. Hentes volt, imádta a húsokat, ette is minden formában, de ennyi ételhez inni is kell. Ő meg ivott rendesen. Emiatt aztán rendeltetésszerűen megjött a baj: a furcsán csalinkázó Ladát megállította egy rendőrjárőr, és nem hatotta meg őket a jogosítvánnyal együtt véletlenül előrántott párttagkönyv (Korbuly véres munkásruhájából látták, hogy itt csak kiskutyáról van szó), az ötszázas sem, a csomagtartóból pedig előkerült 50 kiló borjúcomb.
Mivel az igazgató és a párttitkár presztízséről volt szó, ezért az ügyet kikozmetikázták annyira, hogy ne legyen bűnügy, de vállalati fegyelmi lett, pártfegyelmi lett, és Korbuly rövidesen több fokkal lejjebb találta magát az üzemi ranglétrán. Azok meg, akiket eddig meglehetősen tapintatlanul egzecíroztatott, most nekiláttak bosszút állni. Megunta, otthagyta az üzemet, és elkezdett lefele lépegetni azon a grádicson, amin már sokan előtte.
Ha valaki nem simulékony természetű, sokat iszik, és kirántják alóla a szőnyeget, az előbb utóbb verni kezd valakit maga körül. Ha van családja, akkor azt. Korbuly először a gyerekeket pofozta el otthonról, akik elég gyorsan felmérték az erőviszonyokat, és elmenekültek. Aztán nekiveselkedett a feleségnek, azonban az asszony meglepően hamar, alig két év rendszeres ütlegelés után megunta. Szemfülesen beadta a válópert. Ügyvédet is szerzett, és mire férje észbe kapott, felesége már vitte is kocsit, az agárdi telket, meghagyva volt urának a lassan lerohadó lakást.
Korbuly ezután még sok helyen dolgozott. Gyakran kényszerült váltani, mert az italtól függetlenül is keménykedő, krakéler természettel verte meg a sors, és sehol sem tűrték sokáig. Volt néhány kísérlete arra, hogy megpróbáljon legalábbis megkapaszkodni, esetleg újra felállni, de ezek nem voltak meggyőzőek. Egyszer – felsőbb utasításra – elvonókúrára is elment (hahaha), mert egy jóindulatú főnöke úgy gondolta, hogy lehet még segíteni rajta. Nem lehetett.

Borítékolható volt, hogy a 90-es évek eleje magával rántja a mélybe, mert az elsők között lesz, aki munka nélkül marad. Tulajdonképpen mázlija volt, hogy 89 tavaszán kilyukadt a gyomra, meg kellett műteni. A műtétnek különböző szövődményei voltak, közben hasnyálmirigy gyulladása is lett, aztán vese TBC –je, ami miatt ki kellett venni a fél veséjét. Ezek segítségével töltötte betegállományban a nyugdíjig hátralévő időt. Végül fél gyomorral, fél vesével, némi májkárosodással, véglegesen megreccsent egészséggel, de biztos nyugdíjjal telepedhetett le a megkopott lakásba, hogy hátralévő idejét ivással töltse.
A tüdőrák csak ráadásnak jött, és elvitte a tüdő felét is. Ez aztán gyorsan véget vetett az ivászatnak, mert Korbuly bácsi váratlanul rájött, hogy nem akar meghalni. Még nem. Sok oka nem volt életben maradni, de nem is volt gondolkodó típus, egyszerűen tudomásul vette, hogy van életösztöne, és az most működésbe lépett. Elkezdett vigyázni magára. Ez a törekvése mindenkit meglepett.
Alig ivott, akkor is csak egy hosszúlépést a kocsmában. Nem dohányzott, betartott minden orvosi utasítást, és sikerült is még jó pár évet ráhúzna. Itt tartott most.
Mindezt csak azért fontos tudni, mert így érthető, hogy Korbuly bácsi ezen a korai órán teljesen tisztában volt Borszéki állapotával. Élettapasztalata (melyet fél tüdeje, gyomra, valamint veséje árán szerzett meg), megfigyelései alapján már tegnap délután tisztában volt azzal, hogy szembe-szomszédja mit fog érezni hajnalban. Régen ő is gyakran volt ilyen állapotban, bár azt a kopaszságot, hogy reggel ne legyen mit innia, ő sosem követte el. Most, ahogy elnézte Borszékit, amint görnyedten kapaszkodik a korlátba, tudta, hogy ez hiány a másik legfőbb baja.
Korbuly bácsi és Borszéki jó viszonya sajátosan indult. Amikor az újságíró behurcolkodott mostani lakásába, és másnap reggel körülnézett, kicsit megdöbbent attól, hogy végül is hol kötött ki. A dolog annyira megrázta, hogy – utoljára egyébként – megpróbált kitörni az egyre meredekebben lefele vezető spirálból. Elhatározta: munkás-szociográfiákat fog írni. A kényelem okán a szemben lakó Korbuly bácsival kezdte az interjúk sorát. Az interjú elkészült, jól sikerült, megjelent (egy barát utolsó szívessége), és Borszéki neve még egyszer ott volt egy nyomtatott szöveg alján. Több nem készült, az újságíró tovább ballagott lefelé a megfelelő irányba, de a jó kapcsolat megmaradt a két ember között. Ha ez nincs, Korbuly bácsi aligha igyekezett volna bármilyen viszonyba kerülni az újságíróval, mert ezt megelőzően nem kedvelte a nadrágos embereket, és mindenkit annak sorolt be érettségitől fölfelé. Borszékit azonban megkedvelte, mert érezte, hogy az őket elválasztó társadalmi különbségeket áthidalja az alkoholba gyökeredző pályaív. Az interjú pedig kellemes élmény volt, fontosnak érezte magát, a megjelent írást tartalmazó folyóiratot azóta is az éjjeliszekrényén tartotta.
Most úgy döntött, hogy segít szomszédján. Volt itala, egy üveg pálinka. Ajándékba kapta vagy egy évvel ezelőtt egy réges-régi kollégától, aki véletlenül rábukkant, és úgy emlékezett (jól) hogy Korbuly szereti az italokat. A pálinka érintetlenül állt azóta is a stelázsin, most pedig mentőövként lehetett dobni a szenvedőnek. Tüdejéből nem futotta volna arra, hogy átkiáltson az udvar felett, ezért csak felemelte a kezét. Amikor Borszéki észlelte, hogy mondandója van, akkor hívogatólag intett kettőt, és magyarázatképp ivást imitált: képzeletbeli üveget emelt a szájához.
Borszéki azonnal kapcsolt, visszaintett, és úgy ahogy volt, az állapotától telhető legnagyobb sebességgel elindult, szembe egy emelettel lejjebb. Meg volt mentve.
Azt gondolta legalábbis.

Útja hosszú volt és nehéz, a lépcsőn lefelé lépegetés majdnem kifogott rajta, mert az eddigi tünetekhez szédülés is társult. Félúton pedig kellemetlen lélektani élménye támadt a semmiből. Készületlenül érte. Egyszer csak, minden előjel nélkül meglátta magát kívülről. Ösztövér alak, hajlott háttal, borostásan, véreres szemekkel, elöl húgyfoltos, hátul barnásan csíkozott alsógatyában, szakadt atlétatrikóban, mezítláb araszol, kúszik, csúszik egy romház rom lépcsőházában egy másik, még élő romhoz, egy korty italért, ami nélkül talán meghalna. A látvány annyira éles és letaglózó volt, hogy Borszéki megállt. Ettől, hogy már nem volt mozgásban, hirtelen rászakadt a valóság.
Volt már ilyen, veszett éjszakák hajnalán ébredt néha arra, hogy nagyon nagy baj van, végső szakaszában van az élete, nincs segítség. Öngyilkosnak kéne lenni, vagy kórházba menni. Ezek a pillanatok aztán elmúltak az első kortytól, és a hamarost újra feltámadó részegségtől. A valódi bajban van belső védelem. Most túl sokáig volt józan közeli állapotban. Vagy túl rosszul volt. Állt egy helyben, és nem tudta, mit tegyen. Ilyen éles megvilágosodásra nem voltak hárító mechanizmusai. Az utolsó két lépcsőfok volt előtte az első emeletig, és abban a zavarodott helyzetben hirtelen nagyon jó megoldásnak tűnt, hogy megtéve az utolsó három lépést, lendületet vesz, és fejjel előre leugrik a korláton keresztül, lesz ami lesz. Az emeletnyi zuhanás vagy megöli, vagy megnyomorítja, de mindenképp véget vet ennek a valaminek itt. Vágyott rá. Aztán mégse tette meg. Araszolt tovább lefelé, leért, és jobbra fordulva megindult Korbuly bácsi felé, aki közben belépett a konyhába egy pillanatra az üvegért, de már újra kint állt kezében a mentőövvel. Borszéki később azzal magyarázta magának indokolatlan életben maradását, hogy nem akarta megijeszteni az öreget fejesével. Mégis csak egy beteg ember, aki segítő kezet nyújt neki. Nem érdemel ilyen ijedelmet. Hálátlanság lenne.
Lássuk be, ez a magyarázat van olyan jó, mint bármi más.
Végül leküzdve a testi, és lelki gátakat, Borszéki ott állt Korbuly bácsival szemben, de ahhoz már nem volt semmilyen belső tartaléka, hogy cizellálja a találkozást. Nemes egyszerűséggel kinyújtotta a kezét az üveg felé, megfogta, és egy pillanatra uralkodva állandósult remegésen, szájához emelte, jól meghúzta. Korbuly bácsi nem is igényelt egyelőre semmilyen kommunikációt, várta, hogy vendége végigélje az ilyenkor megszokott szimptómákat, az elakadó lélegzetet, a lúdbőrözést, a szemek könnybelábadását, a feltörő hányinger görcsös visszanyelését, a hirtelen felszakadó sóhajt, a test elernyedését. Tudta, hogy legalább egy perc kell a másiknak, amíg meg tud majd szólalni, egyáltalán tudomást vesz majd a külvilágról. Türelmesen várt, tapintatosan másfelé nézett, nem akarta zavarba hozni Borszékit. Az jó egy perc múlva tért vissza a túlvilágról, körülnézett, és bágyadtan de a gyógyulás útjára lépve végre köszönni is volt ereje:
– Jó reggelt, szomszéd! – mondta, még mindig elcsukló hangon, de a bevitt alkohol már kezdett felszívódni, a test felvette az üzemszerű fordulatot.
– Köszönöm, ez aztán jól esett, nagyon jó ez a pálinka. Saját? – folytatta a konvencionális társalgást Borszéki, mintegy teret engedve a másiknak a következő gesztushoz. Korbuly bácsi vette alapot, tisztában volt ennek a menüettnek minden lépésével:
– Nem, nem saját, úgy kaptam, szerkesztőkém, egy régi kollégától. Igyon csak még egy kortyot, ha ízlik, ilyenkor reggel a pálinka legjobb, amíg bírtam, nem múlhatott el reggel anélkül, hogy ne ittam volna egy stampedlit. A nagyapám, apám is csak így kezdett, minden napot. Az öregek pedig nem tévedhettek…
Így fűződött tovább a beszéd, kellően elfedve a tényt, hogy itt a szó szoros értelmében vett életmentés zajlik egy hétköznapi, unalmas társalgás hátterében.
Pár perccel és öt slukkal később Borszéki nagyjából rendbe jött. Remegése megállt, gyomra lecsillapodott, fejfájása tompult, és ami a legfontosabb: szorongása, öngyilkos fantáziái eltűntek valamelyik tudati vészkijáraton, a pálinka szépen kidobta őket, mint csaposlegény a kötekedő, nem fizető vendéget. Testileg, tudatilag rend lett, amennyire lehetett.
Békésen, barátságosan, és most már egyenrangúan fecsegett tovább a két ember, megmentett és megmentő, mindenféléről: italról, házi pletykákról, a napközben várható melegről. Borszéki kényelmesen, csípővel támaszkodott a gang korlátjának, úgy fordult a másik felé, kezében látszólag hanyagul lóbálta az üveget, de közben görcsösen szorította a nyakát, ha leejtette volna, azt aligha éli túl; legalábbis lélekben. Néha a szájához emelintette a pálinkát és kis, finomkodó kortyokkal bele-bele ivott. Próbált nem mohónak látszani, és hellyel-közel ez sikerült is.
Itt tartott a reggel, mikor kinyílt a szomszédos lakás ajtaja, kilepett rajta Beck néni, Korbuly szomszédasszonya, és a felőle áradó jeges fuvallat a beszélgetőkbe fojtott minden szót. A nő megvetően horkantott, mikor meglátta a férfiakat, aztán hátat fordítva nekik, bezárta az ajtót.
Beck néni utált minden férfit. Az élen természetesen Korbullyal, akit azóta ismert, mióta ideköltöztek, és a család élete a szeme előtt kezdett zajlani. Látta, halotta az ütlegeket, kiabálásokat, sikoltásokat, nyújtott menedéket az asszonynak és a gyerekeknek, olykor az ajtóban feltartóztatva a családja után lóduló Korbulyt.. Beck néni tudta, hogy mit csinál, volt tapasztalata elég, néhai ura mellett Korbuly csak kisinas lehetett volna. Ő nem csak ütve meg rúgva, megalázva volt, Beck nem érte be ennyivel. hanem kimondottan rafináltan kínozta. Példának okáért egyszer bezárta egy egész éjszakára a ruhásszekrénybe, ahol az asszony enyhe klausztrofóbiát szerzett, és egy hétre elment a hangja a sikoltozástól. A sikoltozást az egész ház hallotta, de Beck nagyon nagydarab erős férfi volt, senkinek sem volt kedve beleszólni a családi ügyeibe. Az asszony utálta férjét, és rettegett, de ilyen tömény erőszak ellen tehetetlen volt. Minden reggel azért imádkozott, hogy Becket üsse el már egy villamos, kapjon végre infarktust, szúrja le valaki a kocsmában a mindennapos részeg viták közepette. Vagy berúgva essen össze valahol, és fagyjon meg, de legalább törje össze magát, feküdjön gipszben egy fél évig, hogy neki végre egy kis nyugta legyen. És a jóisten, vagy valaki más, meg is hallgatta, bár egy kissé kacifántosan, de teljesítette az imába foglaltakat, áttételesen jól kibabrálva Beck nénivel. Beck ugyanis munka közben belesett a hús kifőzésére szolgáló üstbe, ahol már lobogó forró víz várta a leendő főtt tarjákat. Azok helyett a tökrészeg Beck csobbant bele. A pániktól hajtva – pechére – ki tudott mászni, és életben maradt még vagy két napig. Végül aztán az egyik kezelő orvos – dacolva Hippokratészi esküvel, és a büntető törvénykönyvvel – egy ötszörös adag morfiumot vágott bele, véget vetve a dolognak. Ez alatt a két nap alatt Beck megkínlódott minden elkövetett bűnéért, és azokért is, amit elkövetett volna a jövőben, egyszer és mindenkorra megfosztva Beck nénit attól, hogy kellően utálni tudja az emlékét. Az intenzíven fekvő, egyenletes hangon üvöltő ember egy életre elegendő szánalmat halmozott fel asszonyában, és mire eltemették, addigra a „rohadék állatból” „szegény uram mit szenvedett” lett.
Ekkora gondolati bukfencet azonban nem lehet egyszerűen véghez vinni, a felhalmozódott keserűségnek kell valami célterület, különben befelé öl. Beck néni – talán az egyszerűség okán – a világ összes férfiját választotta, az élen Korbullyal, aki legalább habitusában hasonlított a valamikori Beckre.
Ennek megfelelően, és szokás szerint köszönés nélkül ment el a két férfi mellett, pontosabban Korbulynak nem köszönt, Borszéki „Jó reggelt, asszonyom”-ára morgott valami, akárhogy is értelmezhető tőmondatot. Az újságírót inkább csak megvetette. Nem is az ivás miatt, ezen a környéken élve, ilyen csendes alkoholizmus nem érte el az ingerküszöbét. Inkább azt rótta fel magában Borszékinek, hogy azokból a magasságokból, ahol élt („hiszen a TV-ben is láttam” éretlenkedett a házbeli asszonyoknak annak idején) hogyan tudott lebukni ide, erre a vidékre, ilyen lakásba, ilyen életbe. Mint annyian, ő sem tudta megbocsátani, ha valaki elherdálja a jót, és a rosszat választja helyette. A mélyebb motivációk nem érdekelték.
Így vonult el a két férfi között, szétrebbentve őket, hogy elinduljon a heti háromszori szent bevásárlás egyikére a Csarnokba. Azok csak nézeték fensőséges vonulását, majd egymás felé fordulva próbáltak cinkosan összemosolyogni, de ez már nem nagyon ment. A hangulat oda lett, a beszélgetésnek vége, ideje volt, hogy mindketten a saját dolguk után nézzenek.
Elbúcsúztak tehát, de Korbuly előbb még nagylelkűen Borszékinek ajándékozta a maradék pálinkát, mondván: „Én nem ihatok, vigye csak el szomszéd, beosztja, és minden reggel ilyen finom itókával kezdheti a napot!” Borszéki, aki csendesen reménykedett abban, hogy megkapja az üveget, hálásan megköszönte, és biztosította az adományozót, hogy „nagyon meg fogja becsülni ”. Mindketten tudták, hogy az ital legkésőbb másnap reggelre elfogy. Szerencsés esetben.
Ezután elváltak, Korbuly visszament a lakásba a szükségessé vált oxigénkúrára, Borszéki meg megindult haza, hogy embert faragjon magából, és újra működő agyával megkísérelje összerakni az előző nap eseményeit. Sietett, a ház ébredezni kellett, ő meg csak egy kevés, nem tiszta fehérneműben virított. Látták ugyan már másképp is, ennél hiányosabb öltözékben, de akkor nagyon részeg volt, most pedig szinten volt, nem akart szánakozó pillantásokat. Sikerült bemenekülnie a lakásba, mielőtt bárkivel is találkoznia kellett volna. Bent aztán meg sem állt a WC-ig, a test feltámadtával megindultak a különböző szervrendszerek. Sajátos, alkoholvezérelt biológiája miatt hosszabb időre kellett felkészülnie, és úgy döntött, magányát arra fordítja, hogy kilegózza a ma reggeli orbitális másnaphoz vezető utat. Nem kellett sokáig várnia a megvilágosodásra, az agy már dolgozott, oszlott a homály, hamar fellebbent a függöny, és Borszéki a homlokára ütött: – Baloghék! Hát persze! Baloghéknál voltam! Hát hol is máshol lettem volna!” Innen aztán már szabadon jöttek, az emlékek, gondolatok.
Baloghék a földszinten laktak, kaputól jobbra, egy sötét, udvari, feketére koszolódott falu szoba- konyhában. A családi viszonyok alakulásának függvényében 10 és 15 fő között változó létszámban éltek itt. Hangos, jókedvű, dalra, mulatságra, házasodásra, gyerekszülésre mindig kész, összetartó, barátságos cigánycsalád voltak. Ugyanolyan könnyen vesztek, verekedtek össze, ahogy békültek ki, hangos sírás és ölelkezés kíséretében. Egyesek időnként elköltöztek, aztán vissza. A társaság gerincét Balog apuka, a családfő, felesége, két lánya, három fia alkották. A többiek amolyan holdudvarként a fiuk asszonyai és a lányok emberei voltak, valamint ezek gyerekei. Különböző unokatestvérek is megfordultak itt, csecsemőtől a pubertáskorú fiukig, lányokig. Balogék maguk nyilván pontosan tudták, hogy ki kinek a kije, de kívülről volt egy kis káosz jellege a dolognak. A családot ez nem zavarta, mert semmi nem zavarta. Pénzük hol volt, hol inkább nem volt, de a férfiak itt, ott dolgoztak valamit, gyűjtöttek ezt-azt, és az ezzel-azzal ügyesen üzletelgettek, a sok gyerekre jött valamennyi szociális jellegű pénz, a többit meg borítsa a feledés homálya. Elvoltak, nem zavartak sok vizet, ha hangosak voltak, másnap elnézést kértek attól, aki ezt igényelte. Néha nagyobb bulira is sor került, kitelepedtek a lakás előtti udvarrészre, és húst sütöttek, zenét hallgattak, énekeltek, táncoltak. Hogy ezzel se terheljék túl a lakókat, ilyenkor bárkit szívesen láttak egy falatra, vagy tetszőleges mennyiségű italra. A lakók vagy elfogadták, vagy nem, de inkább igen, ezért a méregfog általában ki volt húzva. Az a kevés nyunnyogó meg csak magában morgott. Kényelmesebb volt így.
Azt sem tudta mindenki, hogy Balogék hivatalosan „jogcím nélküli rosszhiszemű” lakói voltak a 31 négyzetméteres lakásnak. Magyarul lakásfoglalók. Balog, mint családfő, úgy két éve körbejárta a környékbeli házakat, mert megszaporodott a család, és a mosókonyha, amit eddig birtokoltak, kicsi lett. Végül bölcsen erre a lakásra esett a választása, mérete megfelelő, az udvari vécé a szomszédban, a ház állapota miatt nem volt valószínű, hogy bárkit is komolyan zavarjon egy innen elorzott önkormányzati lakás. Az ajtón teljesen lerohadt már a pecsét, amit az utolsó lakó halála után tett fel még anno a lakásosztály. Ennek állapota Balog tapasztalt szemének elárulta, hogy ez a sötét lyuk legalább öt éve üres. Nem kell a kutyának sem. Nem fogja komolyan számon kérni senki sem rajtuk, hogy itt laknak. Másnap tehát beköltöztek, a néhány napig tartó érdeklődést elhárították, és a legutóbbi időkig zavartalanul éltek itt kellemes összhangban a lakók többségével.
Borszéki kiemelt, kedves vendégük volt. Szívesen látták bármikor. Beck nénivel ellentétben ők nagyra értékelték, hogy ha valaki otthagyja a jót azért, hogy úgy élhessen, ahogy neki teszik, és annyit ihasson amennyi beléfér. Az újságíró korábbi élete amúgy is értelmezhetetlen volt számukra. Gazdag volt, most szegény. Ennyit kellett tudniuk. Ez bárkivel előfordulhat. Ha hozott italt, örültek, ha nem hozott kínálták. Borszéki meg kellemesen érezte magát közöttük, dagonyázott, mint víziló a Nílusban. Balogéknál végképp nem jutottak eszébe a gondjai, elfogadó, baráti közeget talált magának itt. Sokszor jött ide, ült meg a konyhában, vagy nyáron az ajtó mellé telepített ócska díványon, ami amolyan falusi pletyka – pad szerepet töltött be.
Tegnap is ez volt a program, de Borszéki arra is emlékezett, hogy az együttlét nem volt olyan oldott, mint általában. Balogéknak valami gondjuk volt, és – tért vissza egy újabb emlékkép – őt kérdezgették. Jogi probléma volt, amiben tanácsot kértek. Ő meg válaszolgatott, de közben bőven ittak, valahol elveszítette a fonalat. Valamit meg is ígért nekik, de mit is… Most hiába próbálta legalább töredékeiben előkotorni itt a gond magvát, nem ment.
Közben haladt a reggel, feladatai voltak. Letussolt, fogat mosott, megborotválkozott. Tiszta gatyát vett, aztán inget, nadrágot. Nyakkendőt kötött, végül könnyű nyári zakót öltött. Ha kizáró ok – mondjuk öntudatlanság – nem gátolta ebben, akkor mindig elegánsan öltözve jelent meg a külvilágban. Magához vette a lakáskulcsot, és kilépett a napfénybe. Ideje volt, hogy meglátogassa a kocsmát. Elméletileg egy kávéért, gyakorlatban a napi menet szakszerű beindítása okán. A pálinka már kezdett eltünedezni a szervezetéből. Ideje volt a pótlásnak. Egy pillanatra felmerült egy falat reggeli lehetősége, de aztán ez hátrább sorolódott. Hét óra elmúlt, kocsma idő van. Ezzel az elhatározással indult neki a lépcsőháznak, elégedetten gondolva arra, hogy több mint háromnegyed liter pálinka tartaléka van, tud mire támaszkodni a nap folyamán. Lendületesen haladt lefele a lépcsőn, hol volt már a reggeli szédülés, kétségbeesés? Sehol. Ugyanilyen tempósan készült keresztül haladni az udvaron, mikor egy ismerős hang megállította:
– Szerkesztő úr! Szerkesztő úr! Akkor tényleg bemegy ma? Bemegy az alpolgármester úrhoz? Elkísérjük?
Balog, a családfő volt a kiabáló, és miközben Borszéki megfordult, hogy köszönhessen, feje egyszerre csak zúgó méhkas lett, mert végre eszébe jutott: tegnap azt ígérte meg a Balog családnak, hogy ma meglátogatja az alpolgármestert, aki régi barátja, és „elintézi az ügyet”. Erre a mondatára pontosan emlékezett. Örült, hogy eszébe jutott, de azért volt néhány apró foghíj. Először az, hogy mit is intéz el, mert ez még mindig homályban maradt. A második, hogy a kerület alpolgármesterét ugyan valóban ismerte (rendszerváltás tájékán még párt – társak is voltak egy rövid ideig, nézeteik hasonlítottak, és készített vele egy nagyon jó interjút akkoriban) de barátjának nem tudhatta. Jó ismerősének maximum. Egyáltalán kérdéses, hogy fogadná-e bármilyen ügyben? Borszékiről elég széles körben tudták, hogy hová jutott (az ismertség átka), aztán ki a fene akarna találkozni egy lecsúszott alkoholistával? Ha meg mégis fogadná, akkor jönne az igazi gond: hogy hogyan jutna el hozzá. Különböző okokból csak nagyon nehezen mozdult ki a közvetlen környékről. Ezeken járt az agya, villámgyorsan, miközben rámosolygott a legidősebb Balogra, köszöntötte, és reflexből gyorsan megnyugtatta:
– Persze Bélám, délelőtt bemegyek, nincs, és nem is lesz gond. Ne aggódjon. – közben arra jutott, hogy legalább azt meg kéne tudnia, hogy mit ígért, e nélkül még hazudni sem tud majd arról, hogy miért nem sikerült elintéznie azt a valamit. Ebben az irányban tett tehát lépéseket: – Jöjjön Béla, épp egy kávéra megyek ide a kiskocsmába, meghívom. – Ezzel sürgősen megindult kifelé, mert mindentől függetlenül nagyon szeretett volna végre a kocsmába érni, felülni a pult melletti bárszékre, rendelni egy kávét, egy fél konyakot, és egy sört, megkapni az italokat, és nagyon gyorsan meginni őket, hogy mire megjön a kávé, legyen oka újabb konyakot kérni. Olyan gyorsan indult az ábrándkép nyomába, hogy az utána loholó Balog csak a kocsmában érte el.
– Na, Béla, én bemegyek az önkormányzathoz, elintézem ezt a dolgot, ahogy ígértem, de azt kérem, hogy most mondja el részletesen megint az egészet, hogy mindent pontosan megjegyezzek. – tért a lényegre Borszéki nagy ravaszul, miután rendelt, és egy kis reménykedő huzakodás után elfogadta a családfő arra vonatkozó felajánlását, hogy meghívja. Ezzel is elégedett volt, úgy gondolta, hogy ez a meghívás jár neki, elvégre ő tesz szívességet a másiknak, azt meg, hogy nem tesz, csak ő maga tudja. Tehát teljes joggal fogadja el az invitálást. Igazságosnak érezte magát.
Balog apuka pedig belekezdett, és kapkodva, el-el térve a lényegtől, káromkodva, és szentségelve elmondta az egész históriát. Borszékinek meg egyre kényelmetlenebb érzése támadt. Ezt most beszopta, ebből nagyon nehéz lesz kihátrálni.
Lehámozva az indulatkitöréseket és a szerteágazó családi históriákat, a dolog végül is egyszerű volt.
A családot a mai napon ki fogják lakoltatni. Jogcím nélküli bentlakásuk végül valahol, valakinél elért arra szintre, hogy intézkedjen. Háromszor már felszólították őket, nincs tovább, ma jönnek, és ha nem mennek szépszerével, akkor rendőrökkel pakolják össze őket. Ez önmagában nem volt érdekes, néhányszor már átestek ezen, később vagy visszajönnek ide, vagy elmennek valahová máshová, másik lakásba. Az igazi gond „ a köcsög”. Ez alatt, mint kiderült, Balog Pusztainét, a gyámügyi osztály vezetőjét értette, aki – véleménye szerint – az egész akció mozgatórugója.
Balog olvasata szerint a család és Pusztainé között komoly háborúság dúl már régóta. A gyámügyes valamikor réges régen állami gondozásba akarata venni valamelyik, a akkor még pöttöm Balog gyereket, de a rutinszerű eljárás váratlanul elakadt a család nem várt ellenállásán, meg a jogi és politikai környezet változásán. Egyszer csak kiderült, hogy már nem lehet gyermekotthonba dugni valakit azért, mert pelenka nélkül, szaros fenékkel kúszik-mászik az udvaron. Puszatiné tehát lesre futott, ráadásul le is gorombították, mert hogy nem humánus. Ezt Balog az akkortájt jártában-keltében hallotta. Tetszett is neki a dolog, azt azonban sejtette, hogy ebből még baj lesz. És lett. A legorombított, megsértett Pusztainé maradt a gyámügyön, majd vezetője lett, és az elmúlt hosszú évek alatt úgy tekintett a Balog családra, mint személyes ellenfeleire. Ott, és akkor tett nekik keresztbe, ahol, és amikor tudott. A családfő szerint üldözte őket, és meggyőződése szerint most „ez a köcsög” intézhette el, hogy valaki érdemben foglakozni kezdett az ő lakásukkal.
– Mer, szerkesztő úr, ide fog gyünni, a kilakoltatáshoz! És mink meg nem fogjuk tunni megmondani, hogy hová kőtözünk, és akkó úgy veszik, hogy szállóra, oda meg nem vihessük az unokát, a Mari lányát, meg a kis Bogikát sem, mert annak is mink vagyunk a gyámjai, és akko ez a köcsög itt azonnal elvehesse tőlünk. És akko én ezt a picsát itten megölöm, és vihetnek a börtönbe, az sem érdekel, de az én unokáimat el nem veszik, nem dugják semmiféle otthonba, és ezt mondja meg az alpolgármester úrnak.- fejezte be Balog a beszámolót szinte már kiabálva.
Borszéki hallgatta, és tudta, hogy nincs mese, ez nem valami kis átlag történet, ezt megnyerte magának. Tényleg be kell mennie az önkormányzathoz, és megpróbálni beszélni azzal a fickóval, akár barát, akár nem barát. Valami kisebb ügyből kitrükközhetné magát (például elmegy három utcával arrébb, beül az ottani sörözőbe, majd két óra múlva visszatér, mondván: nem volt bent az illető) de ebből nem. Ha megpróbálná és lebukna, akkor Balog valószínűleg őt is Pusztainé sorsára szánná. Tehát menni kell.
Néhány mondattal megnyugtatta a feldúlt Balogot, úgy irányítva a szót, hogy a sikertelenség, mint nyitott opció azért megmaradjon, aztán annak távozása után kért még egy konyakot, és gondolataiba mélyedt, elkezdte latolgatni a küldetés megvalósításának feltételeit, esélyeit.
Fél nyolc volt ekkor, és Borszéki úgy döntött, hogy mihamarabb elindul. Az eszébe se jutott, hogy előre bejelentkezzen, biztos volt benne, hogy udvariasan elhárítanák. Úgy döntött, hogy a meglepetés erejével fog operálni, szinte ráront a régi ismerősre, felemlegeti a közös szép napokat, aztán a humánumra hivatkozva kér némi haladékot a Balog családnak. Közben talán egy repi konyakra is meghívják. Mindehhez azonban korán oda kell érnie. Úgy számolt, hogy egy ilyen alpolgármester reggel bejön, kávézik, intézkedik, aláír, elolvassa az elé tett anyagokat, aztán tíz körül elindul, testületi ülésre, vagy a kerületbe valahová, és elérhetetlenné válik. Mondjuk, az az ideális, ha kilenc körül ér oda. Ez megvalósítható.
Mindehhez viszont oda kellett jutni a Hivatalba, és ez az ő esetében nem volt egyszerű. Borszéki tehát nekiállt gondos logisztikai tervet készíteni. Ennek egyik komponense az ital volt, a másik a pénz, a harmadik testének biológiai adottságai, mert ez kötötte röghöz leginkább.
Tehát az első pont: az ital. Odaértéig gondoskodnia kell a folyamatos bevitelről, mert e nélkül nem tárgyalóképes. Volt egy szint, amit tartania kellett, mert amíg ez megvolt, addig kellemes, szellemes, oldott társalgó volt, jó meggyőző erővel rendelkezett. Ha e szint fölé lépett, akkor általában összezavarodott, beszéde vesztett értelméből, kiejtési gondjai lettek, kezdett a környezet számára is érzékelhetően részegedni. Ha kevesebb volt az ital az optimálisnál, akkor tompává vált, majd rosszul lett, látványosan. Ha hatékonyan akar eljárni, akkor a megfelelő szint tartása elengedhetetlen.
A második szempont a pénz. Ekkora útra nem indulhat üres zsebbel. Rövid számvetést készített tehát. Ugyebár, Korbuly bácsi jóvoltából a kisbolt egyelőre tehetett neki egy szívességet. Itt, helyben Balog kifizette az első kört, a többi már mehet a lányok jó indulatából. Mindezt összevetve, a nála lévő pénz elég lesz szűkösen egy ekkora expedícióhoz, csak holnapra kell valamilyen utánpótlás A holnap viszont 24 órányira van, ez 24 órányi lehetőség.
A harmadik szempont ennél gondosabb tervezést igényelt. Borszéki mostanság már csak korlátozottan volt ura emésztésnek, általánosságban a kiválasztó szervrendszerének, azon belül is a különböző záróizmoknak. Ennek folyamányaképpen minden kirándulását úgy kellett szerveznie, hogy mindig legyen elérhető közelségben egy WC, szükség esetére. Jelenleg úgy kellett számolnia, hogy a riasztást követő őt percen belül kellett találnia megfelelő helyet. Ezért volt, hogy nem szívesen távolodott el innen, e néhány utca határolta környékről. Itt méterre ki tudott számítani bármit, minden helyzetre volt megoldás. Számon tudta tartani a kocsmákat, üres telkek mélyén található sűrű bokrokat, jó esetben meg haza is tudott érni időben. Most olyan útitervet kellet készítenie, amibe belekalkulálja ezt a csekélyke gyengeséget.
A megoldás adta magát, kocsmáról kocsmára kellett tervezni a menetet innentől a Hivatalig. Így biztosítva van az alkohol utánpótlás, ami pénzügyi okokból kellően mértékletes lesz, és minden kocsmában van vizesblokk. Ez a dolog kulcsa. Borszéki behunyta a szemét és gondolatban végigment az útvonalon, kocsmai oldalról közelítve a kérdést. Elsőnek ott van a HÉV végállomásnál, a nemes egyszerűséggel „SÖR” felirattal hirdetett egység. Ez egy. Utána villamos, öt perc, és az aluljáróban ott van a második hely, a Presszó. Ez kettő. Onnan ugyan ki volt tiltva, és adós is egy tízessel, de annak már két éve, hogy utoljára ott járt. Csak nem emlékeznek már rá! Talán a személyzet is megváltozott. Különben is, b. tervnek ott van a borozó a sarkon. Ez három. Aztán már majdnem ott van, de szükség estén betérhet a lépcsős kocsmába a sarkon, ez már csak olyan biztonsági tartalék. A hivatalban van budi, oda még gyorsan bemehet, mielőtt kedélyes barátságossággal lerohanja az emberét. Kész a terv, végrehajtható.
Kinyitotta a szemét, elégedett volt a szellemi teljesítményével. Rövid tépelődés után úgy döntött, hogy az első úti italt még itt helyben megissza, annál is inkább, mert ezt még nem kell konkrétan kifizetni, mehet a többihez. A őt megilletődött érdeklődéssel bámuló pultos lány felé fordult tehát:
– Édes, szép Katókám, adjon egy sört nekem még, meg egy szendvicset. Aztán megyek, elmegyek az Önkormányzatba, elsimítom ezeknek a szegény Béláéknak az ügyét. – mondta hanyagul, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy ő csak úgy elmegy a Polgármesteri Hivatalba. – Utána már repülök is vissza magácskához, ahhoz a gyönyörű szeméhez.
A kisasszony felnevetett, imádta, mikor Borszéki udvarolt, annyira más volt, mint azok a naponta tucatszám érkező egyértelmű ajánlatok. Ilyenkor legalább tíz másodpercre igazi nőnek érezte magát. Borszéki, mint a női nem nagy barátja, tisztában volt a hatással. Ez is egy volt azok közül az eszközök közül, amikkel még a felszínen lavírozott.
Megkapta a sört, és a kissé száradt tegnapi szendvicset. Nem nagyon kívánta, de tudta, kell valami szilárdat ennie. Legyűrte a szalámis kenyeret, lassan elkortyolta a sört. Nem volt már mód tovább halogatni az indulást. Cirkalmasan elköszönt Katalintól, megcsillantva annak lehetőségét, hogy visszafelé hoz egy szál virágot, aztán kilépett a kocsmából, és útnak egyengetve lábait megindult a hosszúnak ígérkező túrára.

Eleinte minden a terv szerint alakult. Alig tíz perces sétával elért a HÉV végállomás épületében megbújó kocsmáig, pont idejében landolt a pult előtt, kért egy rumot, meg egy pohár sört. Gyomra, egyebei békében voltak. Az ital jól esett, a nap sütött, és Borszéki szinte hálás volt Balogéknak, hogy kimozdították egy kicsit otthonról. A villamos akkor indult, mikor felkászálódott rá, és öt perc múlva már le is szállhatott.
Az első gikszer az aluljáróban csúszott be. A Presszóban nemhogy nem cserélődött ki a személyzet, hanem pont, az őt valamikor kiebrudaló tulaj volt szolgálatban. Látogatása rövidre sikeredett tehát, mert ahogy a főnök észlelte jelenlétét, azonnal üvölteni kezdett, és megindult felé, egyértelmű szándékkal. Borszéki távozása gyors volt és dicstelen, miközben távolodott, igyekezett nem hátra nézni. Úgy látszik a másik beérte ennyivel, befejezhette üldözését, mert nem nehezedett vállára egy kéz, hogy megpördítse és nem csattant arcán semmiféle pofon. Megúszta. Nem kavarta fel a dolog, értette ő ezt a férfit. Két évvel ez előtt egy nyári éjszaka bolondos lélekkel háromezer forintot ajánlott a kocsma egyik hölgyvendégének egy kis szexuális szolgáltatásért, abban a hiszemben, hogy egy erre szakosodott kisasszonnyal beszél. Kiderült, hogy főnök felségét kérte fel orális tevékenységre. Akkor meg lett verve, ki lett dobva, viszont így nem kellet kifizetnie az addig felhalmozott hitelt. Véleménye szerint ő járt jól.
Meglassúdott léptekkel ballagott tovább. A b. tervnek megfelelően betért a borozóba, de figyelt az állapotára, csak egy sört kért, annyi most elég volt, a szint beállt, jó kondíciókkal nézett a hivatalos találkozás elébe. Aztán továbbindult az út utolsó szakaszára. A hivatal épülete felé közeledve azon gondolkodott, hogy bemenjen-e a biztonsági tartalékként nyilvántartott „lépcsős” egységbe, vagy inkább majd ez legyen az első, ha végzett. Végül az ajtó mellé kitett tábla döntött, ami fennen hirdette:
„Happy hours! Reggel hét és kilenc között Arany ászok akció!!!”
Kihagyni ezt nem lehetett. Bőven kilenc után fog visszafelé jönni, még lecsúszik az akcióról. Gyors belső vizsgálatot tartott, úgy döntött, hogy egy sör nem fogja átlendíteni a másik oldalra. Betért tehát ide is. Kért egy korsóval, és barátságos beszélgetésbe elegyedett a csapossal, azért is, hogy tesztelje a beszélőkéjét. Rendben találta. Kiitta a sör maradékát, ellenállt a kísértésnek, hogy kérjen még egyet, és elindult kifele.
A görcs akkor vonaglott végig a belein, mikor a második lépcsőfokra lépett, és egy másodperc múlva már tudta, hogy nem fog ő semmilyen Polgármesteri Hivatalban semmilyen alpolgármesterrel tárgyalni. Ahogy később, őszinteségi rohamában, Korbulynak megfogalmazta: „mire pislogtam volna egyet, addigra már meg is történt.”
Csak állt a lépcsőn, és a továbbiakat latolgatta. Tapasztalatból tudta, képes lesz majd annyira tisztázni a viszonyokat ott a hátsó fertálya környékén, hogy utcaképes legyen, de zárt térben hamar megérződik. Haza kell tehát menni, tiszta nadrágot venni, de az világos volt: semmi esélye arra, hogy még egyszer elinduljon. Állt tehát a lépcsőn, és tudatába bekúszott a vereség bizonyossága. Nem az érdekelte, ami az alteste körül történt, ilyen volt már, túlélte. Az volt a tragédia, hogy most, ennyire a sikerhez közel történt. Meggyőződése volt, hogy ez most itt sikerült volna. Még egyszer ebben az életben sikerült volna valami használhatót véghezvinnie. E helyett meg itt a saját emésztésének áldozataként. Úgy érezte, ha most állna a gangon, a korláttal szemben, akkor nem habozna.
Ez csak fantázia volt persze, itt és most a valóság vette át az uralmat. Kellemetlen érzés figyelmezette, hogy tennie kell valamit. Komótosan megfordult tehát, mintha csak eszébe jutott volna valami, és visszaindult a pult felé:
– Eh, barátom, meggondoltam magam, kérek még egy sört. – vetette oda hanyagul, de nem állt meg, hanem egyenesen továbbment a mosdók felé. Rendbe kellett tennie magát.
Tíz perc múlva került elő. Megtette, amit megtehetett, relatíve tisztába volt téve, igaz a gatyája áldozatul esett, kirepült a mosdó kicsike ablakán a lichthofba. Elfogyasztotta a kikészített sört, fizetett, elköszönt, és elindult hosszúnak ígérkező útjára hazafelé. Miközben a villamosmegálló felé haladt, úgy érezte, ez világ, amit egy rövid időre meglátogatott ma reggel, bezárul mögötte. Nem hitte, hogy még egyszer nekiindul bármerre is. Nem is lesz már oka rá. Visszamegy, letelepszik, a biztonságba, és errefelé meg történjen, ami akar. Mostantól már minden nélküle történik.
Így érkezett a megállóhoz. Remélte: a villamos hamar jön, hamar hazaér, hamar lefürdik, nadrágot vált, hamar kimagyarázkodik Balogéknak. És minél hamarabb beül a kocsmába, ahonnan nem is fog ma kimozdulni, legföljebb csak azért, hogy fel-fel ugorjon egy korty pálinkát inni. Ezek a lehetőségek, mint alagút végén a gyenge fény, adtak erőt ahhoz, tudjon várni a megállóban, elviselje az őt csendesen körüllengő odeurt. Szerencséjére nemsokára bezörgött a villamos. Borszéki felmászott a lépcsőn, és megcélzott egy szabad ülőhelyet. Békére vágyva ült le, gondolta, ha kellő intenzitással bámul ki az ablakon, és így kikapcsolja a közvetlen környezetet a tudatából, akkor meg is leli ezt a békét. Azért, mielőtt belekezdett volna a bámulásba, csak úgy rutinszerűen odapillantott a szemközti ülésre, és már tudta, a békességen lőttek. Beck néni boldog-diadalmas ábrázatával nézett szemközt.
Beck néni a Nagycsarnokból tért haza, ahol a bevásárláson túl egy hihetetlen győzelem is várta ma. Az asszony általános férfiutálatának több konkrét célpontja is volt. Korbulyon kívül még nagyon utálta a csarnok összes férfi árusát, harácsoló, tolvaj, hazudós gazembernek kiáltva ki valamennyit. Ezen a részhalmazon belüli fő ellensége pedig az egyik hentes lett. Ez a fickó – azóta sem múló hite szerint – három évvel ezelőtt legalább ötszáz forinttal átverte. Nagy jelenet volt akkor, de sajnos nem Beck néni javára dőlt el a csata. A hentes nem számolt újra, az odahívott biztonsági őr csak a vállát vonogatta, a nagy nehezen előkerült főnökség pedig sajnálkozott. A csata tehát el lett veszítve, de nem úgy a háború. Beck néni három éve leste, lesegette a gazemberét. Néha apróbb gerilla hadműveleteket hajtott végre. Beállt például a pult elé, mikor ő került sorra szép komótosan végigkérdezte mindennek az árát, valamit háromszor is, mintha nem értette volna elsőre. Közben türelmesen engedte el a mögötte feltorlódott emberek ingerült megjegyzéseit. A Beckkel töltött évek után nagyon kemény, komoly dolognak kellet ahhoz elhangoznia, hogy meg is hallja. Nyugodtan kérdezgetett tovább, addig, míg mögüle elszéledtek az emberek kisebb sort keresni. Akkor megköszönte a felvilágosításokat, és vásárlás nélkül továbbállt. Ezt havonta legalább kétszer bevetette. Nagyon remélte, hogy kedves ellensége egyszer kijön és megüti, vagy legalább nekiáll ordítozni. Gyönyörű, rendőrséggel tarkított feljelentés lehetett volna belőle. Azonban az, mintha érezte volna, hogy mire megy a foci, szépen végigjátszotta a menteket. Ő arra bazírozott, hogy ennek az istenverte öregasszonynak csak kell vásárolnia valamit, előbb utóbb lekopik. És ez is jó taktika volt. A hentes azonban alábecsülte Beck néni elszántságát, akiben a sértettség az előéletében gyökeredző végtelen szívós kitartással párosult. Ezek a sorban állások ugyanis más célt is szolgáltak. Beck néni minden alkalommal alaposan felmérte a pult aktuális kínálatát. Mindent látott, mindent megjegyzett. És ma…!! Ma siker koronázta az évek óta tartó megfigyelést. Beck néni meglátta azt, amire szüksége volt. Ó, nem, nem árulta el magát egy szemvillanással sem. Végigjátszotta a szokásos játékot, majd egyenesen az egyik nyilvános telefonhoz masírozott, és elkezdett telefonálni. Hívta az ÁNTSZ-t, hívta a Fogyasztóvédőket, hívta az APEH-et és hívta az összes kereskedelmi TV csatornát. Ezeknek csak annyit mondott, hogy biztos forrásból tudja, hogy meglepetésszerű, generális ellenőrzés lesz a Nagycsarnokban, ahol tonnaszám áll az egyik hentesnél a romlott hús. Aztán letelepedett egy közeli padra, és kellemes izgalommal a bensőjében, várni kezdett. A felhívottak sorban meg is érkeztek, elsőnek egy unott ÁNTSZ-es, aki rosszkedvűen észlelte, hogy jelzett standon valóban lóg egy penészes sonka a kampón. Nejlon zacskóba tette, felcímkézte, és éppen nekiállt mindent átnézni, amikor befutott a Fogyasztóvédelem és kérdezősködni, intézkedni kezdett. Ekkor érkezett az RTL KLUB híradó, aztán a TV 2, (nyári uborkaszezon volt, minden apró hírre ugrottak) és a kamerák kereszttüzében rögtön mindenki csipkedni kezdte magát, a csarnok igazgatója is, aki előkerült a nyüzsgésre. Nagy műsor lett, és az először csak ingerült hentes dühös hentessé változott, aztán már ijedt hentessé, mert kiderült, hogy legalábbis átmenetileg be kell zárnia, és a büntetés várható összege szóban kezdett millió felé közelíteni. Ráadásul az események egy éles fordulata alkalmával pofon vágta az ÁNTSZ képviselőjét, tehát egyszer csak rendőr és bilincs is került. Szóval csúnya nagy bukás volt kinézőben, aminek elindításához elég volt egy kissé zöldes húsdarab. Így működik a dominó elv. „Hiába”- gondolta magában Beck néni, mikor megnyugodva feltápászkodott a padról, látván, sikerült igazi nagy balhét eszközölnie – „régi bölcsesség, hogy baj akkor van, amikor baj van”.
– Így van ez, szerkesztő úr, baj csak akkor van, ha baj van, de a bajt okozni kell. Ez sem lesz egy darabig hentes! – fejezete be a lelkesedéstől elcsukló hangú beszámolóját Beck néni Borszékinek, a végállomás előtt húsz másodperccel. Eredetileg a történetet elsőként annak két házbéli asszonynak szánta, akikkel összekötötte a közös múlt, és akiket – más fogalom híján – a barátnőinek nevezett. Azonban a diadal annyira feszítette, hogy amikor meglátta a vele szemben leülő Borszékit, feledve megvetését, annak férfi mivoltát, alkalmasnak ítélte, hogy rá zúdítsa a hatalmas győzelem krónikáját. Nem is bírta volna magában tartani tovább. Nem tudta, hogy mennyire jót tett. Lelkendezése erőt öntött a férfiba, elvonta figyelmét saját nyomorúságáról. Az asszony története érdekes volt, feszítő, izgalmas, a benne pezsgő energia meg magával ragadó. Borszéki el is határozta, hogy megmásítva terveit nem tér be a „SÖR” feliratú helységbe – ki tudja, mi is történne – hanem, mintegy belekapaszkodva Beck nénibe, egy lendülettel hazamegy vele.
Leszállva tehát együtt indultak el, és az asszonyból még mindig folyt a szó, újabb és újabb részletekkel gazdagítva a históriát, Borszéki meg szekundált neki, egy-egy helyeslő hümmögéssel biztosítva figyelméről, egyetértéséről. Félúton jártak, mikor kifogyott a szusz és szó. Pár lépést hallgatva tettek meg, de ez most nem illett Beck néni hangulatához. Hogy ne legyen túl nagy a csend, most ő kérdezett:
– És maga, szerkesztő úr. Maga merre járt?
Borszéki egy pillanatra kísértést érzett, hogy azt mondja: „Drága asszonyom, én megpróbáltam elintézni egy létfontosságú dolgot egy sokgyerekes cigány családnak, de mikor már majdnem odajutottam, akkor összecsináltam magam, és most csendben bűzölögve takarodok haza, hogy tisztába tegyem a seggem, és aztán azon ülve is maradjak az életem végéig.” De persze nem ezt mondta.
– Én, drága asszonyom, megpróbáltam elintézni Balogéknak, hogy ne kerüljenek állami gondozásba a gyermekeik, mert valamikor jó barátom volt az alpolgármester, de képzelje, ha hiszi, ha nem, még csak nem is fogadott, pedig mindent nekem köszönhetett. Ha én akkor nem írok róla…és most Borszékiből folyt a szó, majdnem olyan izgalmas történetet adott elő, mint Beck néni. Csak az övé nem volt igaz.
Arra figyelt fel, hogy útitársa egyszer csak megállt és egyre piroslóbb arccal bámul rá. Borszéki is megállt, nem tudta, hogy mitől gerjedhetett haragra az asszony, remélte, hogy nem ő az ok, mert a másik arckifejezése nem sok jót ígért.
– Mit tetszik mondani?! Hogy azok a tetvek el akarják vinni azokat az édes gyerekeket?! Hát tudja…és itt olyan szófűzér hagyta el a az asszony ajkait, amit csak egy hetvenéves, megkeseredett munkásasszony tud produkálni egy kopott külvárosi utca repedezett járdáján a szürke, omladozó házak között. Félelmetes volt. – Tudja, mit visznek azok el? Az… és folytatódott a szóláncolat.
Meg kell vallani, Borszékiben, miközben előadta mai kudarcos és képzeletbeli akadályfutását, egy pillanatig sem merült fel, hogy bármilyen együttérzést is kelthet a Balog gyerekek, unokák iránt. Gondolta, Beck néni a nagy magyar átlaghoz hasonlóan viszonyul a cigányság problémáihoz: tesz rá. Annak örül, ha minél kevesebb etnikai kisebbséget lát, és természetesnek veszi, hogy a cigánygyerekeknek minimum nevelőintézetben a helyük. Meglepte, és fel is villanyozta a kiváltott reakció. Az asszony szavai nem hagytak kétséget a felöl, hogy az kész harcba szállni a Balog család oldalán. Mivel tudta, hogy ő bizony már nem képes erre, örült, hogy egy új kormányos bukkant elő a semmiből. Két perccel ezelőtt még úgy gondolta, hogy nemsokára vert hadként kell bevonulnia a házba, röviden és kínosan magyarázkodnia egyet, miközben vigyázni kell arra, hogy ne tudódjék ki titka. Aztán délután végig kell néznie majd az egész szégyenletes hivatalos procedúrát, és még egyszer át kell élni a teljes vereséget. Most remény csillant, ha forrása teljesen váratlan is volt.
Nem tudta, hogy Beck néni imádja gyerekeket, és mivel sajátja nem volt, hát a más gyerekeit imádta. Mindig talált magának a szomszédban, gyárban, itt – ott szeretni valót. Mostanság a Balog család porontyai voltak a szíve csücske. A másokat idegesítő gyerekzsivaj neki andalító zsongás volt. Órákig tudta nézni a gangról a lent porfürdőző, birkózó, játszó kisebb, nagyobb Balogokat. Mindig volt számukra egy kis savanyú cukra, csokija. Néha palacsintát sütött nekik, ezzel csalta fel magához egyiket-másikat. Mivel egyébként meglehetősen morózusan viselkedett, a Balog család felnőtt tagjai kis gyanakvással figyelték, ahogy a gyerekekkel édelgett. Azonban eszük ágában sem volt megfosztani a csimotákat egy ilyen biztos édességforrástól, ezért ráhagyták. Beck néni szíve tehát a gyerekeké volt.
Epéje meg a hivatalé. Minden hivatalé. A hivatalok annak idején a kisujjukat sem mozdították, hogy megmentsék Becktől, tehát olyanok, mint az volt. A hivatal az erőszakos, pökhendi, megalázó, jót nem jelent. Kerülte, ha tudta, ha muszáj volt valamit intézni, akkor sziszegő utálattal beszélt bármely hivatalossággal, bárkit bármilyen mulasztásért azonnal feljelentett. És most ezek akarják elvinni azokat. „No, ebből nem esznek”- összegezte magában.
– No, ebből azok nem esznek! Tudja, mit kell tenni szerkesztőkém!? Hát jól el kell dugni az egész családot. Tudja mit csináltunk annak idején, amikor ez a Korbuly haverja verte az asszonyt, meg a gyerekeket? Hát eldugtuk előle. Először nálam, de aztán arra rájött. Akkor meg az egész házban szerte széjjel az asszonyoknál. Ez meg csak rohangált fel-alá mint a töketlen kutya, üvöltözött: „Manci! Ide gyere! Manci! Addig amíg jó dolgod van Manci.” De nem találta meg őket. Aztán kialudta magát, és nyugalom volt megint. Érti? Most is ezt kell csinálni el kell dugni ezeket is a tetvek elöl elől. Na ide figyeljen…
Pár perc múlva egy kicserélt, erőtől duzzadó Borszéki trappolt be a ház kapuján nyomában a hasonlóan tettrekész Beck nénivel:
– Béla! Béla! – kiabált már az udvar közepéről a földszint lakás fele nyomulva. – Béla! – folytatta, amikor a családfő kíváncsian előbukkant – Mikorra jönnek a kilakoltatók…nem, nem sikerült elintézni, nincs barátság és igazság a földön, de mi igazságot teszünk…mennyi időnk van? ’1/2 2 –re?! Remek, pakoljanak össze Béla, tíz perc múlva itt vagyok, megmondom mi lesz! Jó? Na, kezdjenek pakolni! Ide, az udvar közepére mindent!
A váratlan rohamtól megilletődött Balog egy szó nélkül visszaindult a lakásba, hogy alarmírozza a már reggel összegyűlt családot. Itt volt minden Balog, testvér, unokatestvér, sógor és koma. Még nem tudták, hogy mi lesz a mai program, költöztetés vagy egy kiadós verekedés, de mindenre nyitottak voltak. Most, Balog és Balogné irányításával kezdték kihordani a bútorokat, batyukat az udvarra, Szegényes, kopott holmi volt de nem kevés, ennyi embernek azonban meg sem kottyant. Mire a fehér vászonnadrágba öltözött Borszéki frissen és illatosan, visszatért, a felével már végeztek.
– Na, most Béla, itten én szervezkedek egy kicsit, aztán majd meglátja, minden jó lesz. – ezzel a további magyarázatot mellőzve, visszaindult az emeletnek, Korbullyal volt beszéde.
-…szóval ez lenne, szomszéd. Itt is elférne valamennyi cuccuk, meg a család egy része. Nálam is, csak ott kevés a hely. A maga szomszédasszonya befogadja a gyerekeket, meg egy pár batyut. Remek asszony az, nem is tudom, hogy mi bajuk egymással. Na, benne van?
Korbuly nem válaszolt azonnal. Mindenféle járt a fejében, az például, hogy őt tulajdonképp nagyon is idegesíti a Balog család, és nem bánná, ha eltűnnének innen a náthába. Meg hogy Balogék cigányok, azokat meg ő nem szereti. Aztán arra, hogy ha most nemet mond, akkor mit fog művelni vele Beck néni a hátralévő időben, míg ha beszáll, és segít, akkor talán még vissza is köszön egy darabig. Aztán az jutott eszébe, hogy ha ez beválik, akkor milyen pofára esés lesz itt koradélután, és ő ezt páholyból nézheti. Arra is emlékezni kezdett, hogy mit mondtak neki a lakásosztályon, mikor a műtétje után földszinti lakásért folyamodott náluk. Azt mondták, hogy nem kell neki kijárkálnia otthonról, aki beteg az feküdjön, és különben is menjen szociális otthonba, ha nem tudja ellátni magát. Ezt mondták, és most ez döntött.
– Van egy pincerekeszem lent. – szólalt meg lassan – Üres. Oda is lehet pakolni…Na, kezdjék szomszéd. –és elmosolyodott. Borszéki meg vissza, és váratlanul kezet nyújtott. Sokszor fogtak kezet eddig is, úgy üdvözölték egymást majd minden nap, de ez most más volt, ez olyan…olyan emlékezős kézfogás volt.
A Balog család eltüntetésének hadművelete gyorsan, olajozottan zajlott. Vagy húsz dolgos kéz hordta szerteszét a házba a zubehőrt. Korbulyon, Borszékin kívül még Beck néni, meg barátnői fogadták be a holmikat és a családot, így kényelmesen elfért az egész. Egy órára minden a helyén volt, asszonyok és gyerekek az asszonyoknál, férfiak a férfiaknál telepedtek le. Az egyéb családtagok meg beültek a kapu melletti kocsmába, söröket és rövideket rendeltek, várták, mi fog történni. Készenlétben voltak, hogy a megfelelő módon avatkozzanak közbe, ha nem úgy sül el a dolog, ahogy tervezték.
Borszéki maga pedig letelepedett a koszlott díványra az udvaron, innen akarta végigélvezni a színjátékot. Most újságíró volt, izgalmas sztorit szimatolt. Megírni már nem fogja, de átélni igen, és az is valami.

Pontban fél kettőkor kezdődött a hivatalos szereplők felvonulása. Először az önkormányzat mikrobusza fékezett, benne a lakásosztály két munkatársával és – hát igen, Balog Béla nem volt hülye sosem – Pusztainéval. Rögtön utánuk egy kis személyautóval a családsegítő szociális munkása érkezett, Balogék referense. Két perc múlva landolt egy, az önkormányzat által bérelt kisteherautó, a bútoroknak, majd gyalogosan a közmunkások, akiknek tisztjük a bútorok kihordása lenne, ha család vonakodna rámolni. Egyelőre egész társaság kint maradt, még vártak valamire. Nem kellett sokáig várniuk, befutottak a rendőrök is. Ketten voltak, és az idősebbik, egy sokat megért főtörzs azonnal nagyon ideges lett, mert tapasztalt szeme észlelte a kocsmában iddogáló tíz-tizenkét markos férfit. Azon gondolkodott, hogy most rögtön hívjon-e erősítést vagy ráér öt perc múlva. Úgy döntött, ráér, meglátja mi lesz.
Mindenki kiszállt a kocsikból, a csoport felsorakozott a rendőrök mögött, és így, együtt vonultak be, egymáshoz közel húzódva, fejüket gyanakodva tekergetve, mint aki minden sarokból egy nagy pofont vár.
Üres, kihalt, csendes udvar fogadta őket. Néhány lakót láttak csak, akik a gang korlátjának támaszkodva bámultak lefelé. Egy, a környezettől elütően elegáns úriember az udvaron ücsörgött, szemlátomást jókedvűen bámulva őket. Más senki. Sem síró, rívó asszonyok, sem ordító, kisbaltát, botot lengető férfiak. Nincs káosz, kiabálás. Csend és béke mindenütt. Valahol felsírt egy gyerek (persze az egyik csöppnyi Balog, de hát ezt senki sem kellett, hogy tudja idelenn), ezen kívül semmi.
Az egyik lakásügyes, a szociális munkás, nyomukban az egyelőre még nagyon magabiztos Pusztainéval, előrenyomult a lakásig. A lakásügyi előadó udvariasan kopogott, majd óvatosan lenyomta a kilincset. Nem volt bezárva, így még mindig nagyon óvatosan beléptek. Üres, sötét volt lakás. Sehol semmi, ami arra utalt volna, hogy itt nemrég még laktak. Egyedül a lekapcsolt villanyórán lógott egy cetli: „Szopjatok le, köcsögök” –felirattal üzenve a jelenlévőkön keresztül úgy általában mindenkinek.
Az előőrs visszavonult az udvarra, és éretlenkedve számolt be a többieknek a tapasztaltakról. Ilyen nem láttak még, hogy egy kilakoltatott család magát lakoltatja ki. A másik lakásügyi előadó vállat vont, gondolta annál kevesebb lesz a dolguk. Nem kell mást tenniük, csak felvenni egy gyors letárt (ugyan miről?), jegyzőkönyvet írni, aztán lepecsételni a lakást. Fél óra az egész. Hirtelen eszébe jutott, arra számítottak, hogy az egész délután elmegy erre az ügyre, bent tehát nem várják vissza őket. Háromra hazaérhet. Egész felvillanyozódott a gondolatra. A többieknek is ilyesmi járhatott a fejében, mert mindenki nyüzsögni kezdett, tette a dolgát. A munkásokat elküldték, a furgonnal egyetemben. A családsegítős is elköszönt, nem volt kinek segíteni. A rendőrök maradtak egyelőre, láthatólag minden dolog nélkül agyon lehetett itt ütni még fél órát. Félrehúzódva beszélgettek azt latolgatták, hogy hová menjenek innen enni. A főtörzs ugyan érezte, hogy valami nem stimmel, nem tudta elfelejteni a kocsmában iddogáló mosolytalan társaságot, de esze ágában sem volt bajt keverni.
Egyedül Pusztainé nem volt elégedett. Nem tudott belenyugodni, hogy ez az ezerszer átkozott család megint kicsúszott a kezéből.
– Uraim! – fordult dühödten a két rendőrhöz, – magukat nem zavarja, hogy két kiskorú gyermek tűnt el innen? Nem kéne intézkedniük valamit? Minek vannak itt?
Hanem a főtörzs nemhiába volt veterán harcos, ilyen könnyen nem lehetett kibabrálni vele.
– Nincsenek eltűnve, az eddigi adatok szerint a törvényes képviselőikkel vannak valahol! – vágott vissza csípőből. – Egyébként megjegyezném, hogy itt valaki indokolatlanul rendőri biztosítást kért. Ez nem játék, kérem. Mi itt állunk egy üres udvaron, közben meg lehet, hogy most rabolnak ki valakit az utcán. Ki is hívott minket ide? Kit kell beírnom a jelentésbe?
A rendőröket ugyan a lakásosztály hívta ki, de Pusztainé nyomására. Az idősebbik lakásügyi előadó, erősen találva érezve magát, hidegen fordult a gyámügyi előadóhoz.
– Drágám, mára már csináltál nekünk elég munkát. A családod nincs itt, dolgod neked sincs akkor. Ez itt a lakásosztály hatásköre. Akár el is mehetsz.
Pusztainé belesápadt a sértésbe, szótlanul megfordult, és egyenest Borszéki vigyorgó ábrázatába bámult, és a dörzsölt hivatalnok egyszer csak kapcsolt. A vigyor világított meg mindent. Itt ők valahogy be vannak csapva! Nem tudja hogyan, de be vannak csapva, át vannak verve! Ki vannak röhögve. Érezte, tudta, hogy az egész ház rajtuk szórakozik. Tehetetlen düh öntötte el. Már képtelen volt uralkodni magán, dühösen sziszegve támadt Borszékire:
– Azonnal mondja meg, hová menetek ezek. Itt gyerekek élete van veszélyben! Maga is bűnrészes, maga tudja, feljelentem, ha nem mondja meg! –olyan szánalmas volt ez a kirohanás, hogy Borszéki kénytelenül felröhögött. Az asszonynak kifehéredtek a kezei, annyira erősen szorította össze őket a dühtől. Mondani kezdett valamit, de ekkor egy éles hang trombitált le az elsőről, Beck néni hangja.
– Hé maga paszulykóró! Majd én megmondom, hová mentek! Elmentek vidékre, mentek a putriba, el kellet szökniük, maguk elől, mert maguk nem tudnak békén hagyni senkit, de ha segíteni kell, akkor persze elbújnak! Na takarodjon ki innen maga…mert ha lemegyek, akkor….és Beck néni hirtelen tényleg megindult. Pusztainé, bár sokat megélt, egyszerre csak érezte, hogy dühe félelemmé válik. Sokféle indulattal nézett eddig szembe, mondtak rá sok mindent, de ennyire valódi, gyilkos haraggal nem találkozott. Beck néni haragja, valódi, hiteles harag volt. Hirtelen megfordult, és majdnem futva hagyta el az udvart. Kint bevágódott a kocsiba: – Vissza a Hivatalba! – kiáltott a sofőrre, és addig bámult ki a hátsó ablakon, amíg be nem fordultak a sarkon. Nem tudta, hogy mi ijeszttette meg ennyire ebben az öregasszonyban, de rémülete még sokáig nem múlt. Ha többet tudott volna a világról, az emberekről, akkor tudhatta volna, hogy számon kérő ordibálása valamikori urára emlékezteti Beck nénit, a múltra, amikor rettegve várta az estét, a részegen felvisító hangot: „Hol vagy te kurva!?” És azt is tudhatta volna, hogy Beck néni már régen kijött a szekrényből, és nem jó vele kukoricázni. De Pusztainé ezt mind nem tudta, honnan is tudta volna, csak azt, érezte, hogy valami iszonyattal kellett szembenézni néhány másodpercig.
Az udvaron csend maradt utána. Most hogy az ellenség futva távozott, az öregasszony megállt félúton a gangon. Lent a két rendőr is megnyugodott, nem tudták, hogy mit tettek volna, ha az lerobog a lépcsőn és elagyabugyálja az önkormányzat tisztviselőjét, azt azonban tudták, mit nem tettek volna: nem kezdtek volna huzakodni egy hetven körüli nővel, hátuk mögött tizenvalahány részegedő cigányemberrel. Most, hogy a megmérettetés elmaradt, úgy döntöttek, eleget voltak itt. Köszöntek a megmaradt ügyintézőknek sarkon fordultak, és kivonultak. Kint azt látták, hogy kocsmai társaság közben szépen kisorjázott az utcára. Kinek ital volt a kezében, kinek szotyi. Ez utóbbiak nyugodtan köpködték a héjat a járdára A kések a zsebekben maradtak. A két társaság szúrós szemmel méregette egymást, aztán kölcsönösen úgy döntöttek, hogy most nincs dolguk a másikkal. A rendőrök beszálltak, és azon tanakodtak tovább is, amíg a főtörzs a mentlevelet írta, hogy hová menjenek ebédelni.
Látva a rendőrség távozását, a két lakásügyi előadó nagy hirtelen úgy látta, hogy megtették, amit meglehetett, a papírmunkát majd holnap is elvégezhetik bent. Nem mondták ki, de abban is megállapodtak hallgatólagosan, hogy ha egy mód van rá, akkor többet nem is jönnek erre. Vagy legalább egy jó darabig. Félszegen odaköszöntek Borszékinek, aki barátságosan visszaintegetett, és kiballagtak az utcára. Ott azt kellett tapasztalniuk, hogy Pusztainé, aki beleugrasztotta őket ebbe az egész elmicsodált helyzetbe, elvitte a kocsit, és ők gyalogolhatnak ezen a környéken, ki a főútig, a villamosig. De lám, hol nagy szükség, közel a segítség. A rendőrautó épp készült elkanyarodni a járdától, mikor a benne ülők észrevették a tanácstalanul körbe tekingető nőket. Mivel az egyikük jó alakú asszony volt, feszes, rövid szoknyában, és a fiatalabb is kissé molettes, dúskeblű, a rendőrök rögtön megálltak, és azonnal felajánlották, hogy elviszik őket egy darabon. Most, hogy az ügylet váratlanul gyorsan befejeződött, az üressé váló délután mindnyájukban a szabadság illúzióját keltette egy kis időre. Egyszerre csak két nő meg két férfi lettek, akik egy kocsiban indulnak valahová. Így hagyta el a terepet a maradék hivatalosság, jókedvűen, és gyorsan.

Pár perc telt el. Végül Borszéki elkiáltotta magát:
– Elmenteeek!
Erre aztán elősorjázott mindenki, Balogok, a rejteket adók, és a ház többi lakója. Ezek eddig csak csendes szemlélői voltak az eseményeknek, és vérmérséklettől függően szurkoltak a sikerért, vagy rettegtek a Balogok bosszújától, és ezért csendben maradtak. Kintről is bevonultak a férfiak üvegekkel a kezükben. Megtelt az udvar, lesorjázott a Balog család, mindenki mindenkinek gratulált. Valahonnan előkerül két demizson, ez kezdett kézről kézre járni, mindenki összeölelkezett és összepuszilkodott. Borszékinek is gratuláltak köszöntek mindent, Béla, a családfő, pedig felment az elsőre, hogy személyesen rója le háláját Beck néninek, és Korbulynak. Végül rávette a rátarti öregasszonyt, hogy jöjjön le, igyon áldomást velük, (Korbulynak, egészségi állapota miatt felhozta az italt) és Beck néni ezen a délutánon életében először szédült egy kis szalonspiccbe. Tetszet neki.
A visszarámolás kicsit nehézkesebben ment, már mindenkiben volt jócskán, de végül sikerült, igaz hogy egymás hegyén, hátán volt minden, de mindenkinek volt fekhelye, a batyuk a szoba közepén, az aprómunka meg ráért másnap. Közben állandósult az udvari utcabál, a demizsonok kiürültek, de ott volt a kocsma, a bolt; az ünneplők váltakozó összetételű csoportokban mentek ki egy – egy italra, vagy utánpótlást venni.
Borszékit tíz körül cipelte föl két, még úgy ahogy lábon álló Balog. Az ajtaja nyitva volt, becipelték tehát a magatehetetlen testet, és felfektették az ágyra. Még ki sem értek a lakásból, amikor Borszéki leesett, és a padlón fekve aludt tovább. Mindegy, jó helyen volt, annál lejjebb már nem tudott esni. Ott is maradt, a másnapi keserves ébredésig.
Azért volt különbség. Volt pálinkája reggelre. Várhatóan tehát elkerülik majd az öngyilkos fantáziák. Egy nappal tovább lendülhetett az élet.

További bejegyzések