Alábbhagy a tér ereje,
beomlanak a vár kártyái sorban
térdre rogynak bokrok és fák
világvégi nagy huzatban.
Ostoba lelkünk hiszi csak,
hogy csillagközi sztrádán
egy másik lélekig gyalogol,
orrhossznyi távvá kopik
észrevétlen az élet mi-
közben minden történet
cserepeire hull.
Ködben dörömbölünk
egy ajtaja nincs házon;
elfogynak legszebb szavaink
tátong torkunkban végül
kiszáradt vizesárok.