Csapódnak ablakszárnyak, Uram ne hagyd elakadni a fényt, rám zápulni a sötétséget, hisz egykor eloldoztál a magányosság oszlopától, hogy figyeljem ablakomból embernyi birodalmakban a mozgást, bábszínházban a bábokat, melyeket irányít kezed, hagyd meg ezt a kételyekkel teli szemlélődést, az átutazók kíváncsiságát, a lélek szomjúságát, a hideg futkosását az egyre érzékenyebbé borzadó háton, ha engedsz a fény nyomában tévelyegni olykor!
* * *
Nézem a karácsonyi hóesést, még nem fedi el az ijesztő szürkeséget, a hópihe elolvad, mint a készülő szó a lázas nyelven, zsibbad a tudat, tehetetlenség jár körbe az óra mutatóin, ünnep van, együtt a család, velem a fiaim, akik hiába értek férfivá – ma is látom bennük Murilló szárnyas angyalait, ma nem működik – bezárják a hivatalt lakásügyben, így a pár nap drága társbérletben múlik el – ébred az elfogyó meleg, az izzó újra izzik – igent sikolt a lét, Megváltó születik, áldozat füstje száll szemedbe, krákogsz, köhögsz az időn át és elnézően pislogsz, mint mindig, – amikor a papagájdinasztia tagjai billegetik tollaikat tarkán, bár többnyire kicsinyesek, gyengék és gyávák.
Ó – ne – csak ide ne! – ne hulljon oktalan fejem a porba, ahol nagy fehérek sötétlenek fehér birodalomban – a test és a lélek nem eladó! – tetováld sátram nomád falára, mikor túl nagy lesz a hangzavar és a káosz, vezess haza – magamba, és add meg nekem a senkit sem engedek belátni parányi térben a papír fölé hajolva végtelen szabadságom –, vulkáni mozgását a megíratlan történeteknek – tudjak örülni mások örömének, mikor a közöny támad, akkor kérd vissza s hiánytalanul számolom vissza tenyeredbe fényes talentumaidat – Uram –, maradj velem, ha bemászták testem kétszínű tetvek egykor, hogy ne legyek üres dobogás, halott kő szívem helyén, oldozd fel őket és én bűneiket megbocsátom.