CSÁK GYÖNGYI: részletek a MÚLTBAN TOPORGÓ című kötetből

Az első asszony

Eltévedtem, jajdult Lucifer karjaiban ébredve, sajnálta, hogy almára cserélte testét, vajon talpra állítja-e Ádám szerelme az édeni csöndbe, a csönd szentélyébe valaha visszahívja, legyenek egymással, egymásban a világ kezdete, felejtve a lopakodó sötét árnyakat?

A pszichológusnő

A szemben ülő férfi vádlón nézett rám, mintha orvosa lehetnék minden bajnak, szenvedésnek. Nem vagyok, ezennel kijelentem. Törődik-e valaki azzal, hogy bennem mi lakik, szorongástól meggyötört gyomromra, az arcomon szaporodó ráncokra. Gondol-e arra, hogy nem, van, amikor nem megy, hogy egyetlen porcikám sem akar részese lenni az ismeretlen szögű döntéseknek, nem akarom, hogy bárki is támaszkodjon hátamnak.

Tanácstalan

Nagyon szeretem a zenét, elhatároztam, hogy komolyan nekilátok valamilyen hangszeren tanulni. Gondolkodóba estem, melyik hangszert válasszam.
Minden pengetős, de legközelebb áll szívemhez a hárfa, jó lenne azon játszani, bár fennkölt kicsit, de megvenni méregdrága, ingem-gatyám rámenne, ráadásul még méltó helye sem lehetne egy kicsi lakásban ,
meg szerepeln sem lehetne vele.
Ügyes-bajos lenne a szállítása. A zongora nem fog meg annyira, inkább rokona, az orgona, ám zenélésre módot csak templomban meg hangos hangversenyteremben adna.
A szolfézstanár javasolta fúvósokat, a nőies fuvolát, a népies furulyát, a komoly oboát, de nem megy, túl gyatra a légzéstechnikám, gyakran elfogy a levegőm, talán a tüdőm is beteg, különben is óckodok minden idegen anyagtól, főleg a szájban, ellenállásom a fúvósokkal szemben semmi sem oldja.
Az ütősök durvák, hiába a ritmus, csak a menetelést juttatná eszembe, nagy háborúkban a virtust. Énekelnem kell, hiszen másom sincs, mint a saját hangom.

Annyi szép emberi

Annyi szép emberi pillanat jelenik meg az emlékezet mozivásznán, a nehéz, de mégis gyönyörű gyermek és ifjúkor.
Az imént R. Jucival beszélgettünk chaten drága osztálytársammal – megjelent Dombóvár alma – máterem és a szomszédságában a híres templom; – melynek lépcsőjén érdekes mindig eszembe jutott számtalan – „szebbnél – szebb gondolat” – le is ültem és igyekeztem papírra vetni ott hirtelenjében azokat, ám a lányok – köztük Juci is, sürgettek, hogy mindjárt lejár a kollégiumi rövid kimenő, és ha nem érünk be időben, büntetést kapunk. Szedtük is a lábunkat – rohantunk az iskola és a kollégium közötti barnás-vöröses salakos udvaron keresztül, nemigen késtünk el az évek során.(Szerettem a kollégiumot nemcsak a pazar változatos étrend miatt)- hiszen olyan ételeket főztek, amilyenekről addig nem is tudtam, a férfiszakács és a főzőnő igencsak kitett magáért. Kaptunk csokoládét is, vacsorára igazi jókora békebeli lyukacsos trappista sajtszeletet, mivel nem szerettem a tejet, ha módomban állt sajtra cseréltem. A sajtszeleteket összegyűjtöttem az ételtartó dobozban a közös hűtőben tároltam, hazautazáskor ezt a csemegét vittem haza a családnak, leginkább apám örömére, aki még nálam is jobban szerette a kiváló minőségű sajtot.
Nehezemre esett a feszes időkorlátokat, a katonás életrendet, a kimenő és hazautazás megvonásokat – megszoknom, de rendszert képeztek akkori és későbbi életemben is. Minden osztálytársamat szerettem, a kollégistákkal szinte családot alkottunk, hiszen a közös sors, jobb közösségé formált bennünket hiszen egymás mellett még szorosabbá vált a kapcsolatunk. Nem ismertük az irigységet, a féltékenységet, ha valaki randevúra ment a vasárnapi kimenőjén, a legjobb, legdivatosabb holmikba öltöztettük, így jártak lányról-lányra – a tehetősebbek barna és bordó orkánkabátjai.
Szabad időnkben mindenki azt csinált amihez kedve volt, én rengeteget olvastam ,még éjjel zseblámpa mellett a takaró alatt is. A kitépett füzetlapokra hírtelenjében lekapott „verseket” néha felolvastam a lányoknak, majd egy akkoriban nagy kincsnek számító sima lapos spirálfüzetbe – Juci másolta át tollal és gyöngybetűivel a verseimet. Szekrényem valamelyik dobozában őrzöm ezt az értékes, agyonlapozott, megsárgult relikviát, a segítő kéz emlékét, Juci ajándékát… közösen eltöltött idő hozadékát.
Ahogy öregszem, egyre gyakrabban tévedek vissza a múltba – minden és mindenki megelevenedik – minden mozdulatra, apró rezzenésre emlékszem, csak a szeretett lényeket és a tárgyakat nem tudom megérinteni…

További bejegyzések