Leült mellém csendesen a padra,
ahogy szokott, véznán, emberül.
Két szemét a messzire tapadva
hordta, mint cinke, ha ágra ül.
Riadt-keresve éberen leste,
homlokom hogy veti a ráncot,
amíg rácsodálkozott az este,
ellopva közöttünk a távot.
Attila, én nem voltam előtted
– mondtam, miközben rám se nézett –
hagyd nekem, hogy nyomodba szegődjek,
de ő az állomásra révedt,
versét már a térdén zongorázta,
de megtorpant ujján az ütem,
egy sort tömény vonatfüttyben ázva
kapart nadrágjára, nélkülem.
Már nem is láttam, nagy füst takarta,
csak hallottam, ahogy lépeget,
s viszi magával élre-kaparva,
a sínencsikorgó verseket.
