Cristian Blanka: Agónia

Rajzott a kozák, mint fejem fölött a felleg. Égen-földön vöröslött az akarat. Egy fekete madár utamat szegte, s amikor már csak pár szárnycsapásnyi levegő volt közöttünk, egy pillanatra lelassult az idő kereke. A madár leszált, de nem iparkodott bemutatkozni, csak állt szótlanul, s izzó szemével lelkem lajstromát fürkészte. Habár a hely és idő sem volt a legalkalmasabb efféle cifraságokra, egy adjon Isten azért jólesett volna.
– Gyere velem, Sándor!
– Tán barát vagy, hogy így közvetlen s utamat állod?
– Egyetlen és igaz, hát nem ismersz meg egy régi barátot?
– Nosza, nem ismerlek, és sietős is a dolgom éppen, ha megbocsájtasz.
A madár méregetett parázsló szemével, s úgy tett, mint aki nem hisz a fülének.
– Ne bolondozz, Sándor, örök élet titkának tudója! Eljöttem érted, itt a fizetés napja.
– Tán örök életem kezdetének napja mára van kitűzve?
– Szíved, vérét a szabadságért most ontja, e percben.
– Azt mondod, nincs több dolgom a földkerekségen?
– Nincs, gyertyád kanóca immár elfogyott.
– Kössünk alkut! – estem kétségbe, de ő csóválni kezdte a fejét, nevetve.
– Nem áll jogodban már alkudozni, Sándor, hiszen Istennel szerződtél, s nekem ezt nem áll hatalmamban fölülírni.
– Nono, mégis miféle szerződés? – tettettem én is, mintha nem emlékeznék.
– Te bizony olyat, mely ima által köttetett. Emlékezz csak vissza, hogy feláldoztad földi éveid, huszonhat kivételével. Imába foglalva, a többit mind Teremtődnek adtad, örök életért cserébe, mert a sikert szomjaztad.
– Nahát, kicsit talán elszámoltam, vagy csak könnyelmű, mert nyomoromban kétségbeesett voltam, de hát inkább a halál, mint még egy ennyi, fájdalmas.
– Na látod, ha már így egyetértünk, ideje lenne útra kelnünk!
– Várj! Földi életemben csalódás valóban több ért, mint öröm, s habár mindvégig utánad epekedtem, most, hogy a sikert megízleltem, nehezemre esik útra kélnem. Huszonhat év, ha többsége keserű is, csak egy pillanat. Legalább hadd lássam felnőni a fiamat, hadd lássam, szabad lesz-e a magyar, s még egyszer hadd csodáljam a felkelő napsugarat!
– Erre hamarabb is gondolhattál volna. Végrehajtó vagyok s nem a mindenható, én is csak kötelességemet végzem. Ne nehezítsd a dolgom, kérlek, gyere velem! Éltedben a halált szomjaztad, s lám, most holtadban mégiscsak élni akarsz? Alkut kötöttél, ha férfi vagy, légy férfi, s a szerződés rád eső részét tessék teljesíteni! Ki Istennel szerződik, vegye tudomásul, a szerződés megszeghetetlen, felvésetik, s ez alól kibúvó így nem is létezik, s hogy emlékezeted frissítsem, felidézem: imába foglalva, tíz évet ígértél Istennek, csak az első kötetért. Aztán ha jól emlékszem, megint tízet a János vitézért, ötöt A helység kalapácsáért, szintén ötöt a Nemzeti dalért, hármat a Füstbe ment tervért, megint hármat a …
– Elég! Hagyd abba! Istenem, de bolond voltam! Válságos időben az ember oly könnyen ígér, de ha lehet, alkudoznék még egy keveset.
– Elvégre a haldoklónak nem szégyen élni akarni.
– És szándékosan halált okozni, csupán kötelességből?
– Hát a halálnak mégis mi más dolga volna, mint a lelket útjára vezetni a másvilágra? Ne panaszkodj, Sándor, hiszen szerencsés vagy. Ne feledd, a pohár mindig félig tele van.
– Szerencse volna, hogy egy csepp örömnek tengernyi bánat az ára?
-Dehát Sándor, tudhatád, hogy mindennek ára van.
-Valóban eladtam éveim az örök életre vágyva, hát fizess ki sorsomért, s mindet egyszerre, hadd érjen végre engem is szerencse! Halálom legyen örök életem pecsétje, s verseim által hadd éljek örökké az emlékezetben! Földi élet után élni, ez az örök élet titka, de pokollal fizetni minden édes percért, szerencse kérdése volna? Vétek volna, hogy látni akarom még egyszer e szörnyű s mégis oly gyönyörű világot? Kérlek, legalább hadd legyen nekem is egy utolsó …
– Míg itt voltál, ne feledd, békétlen voltál. Íme, most hősi halált halsz. Hát nem erre vágytál?
– No, de itt, sírhalomba hullni, semminek közepén?
– Fontos, hol fekszik a test, ha a lélek örökké él?
– S lelkem hova lesz, mennybe vagy pokolra jut?
– Nem tisztem erre válaszolni, de vigasztaljon, hogy csended nem a semmiért lesz. Hogy hallják hangod, ezentúl hallgatnod kell.
– Nos, ha menni kell, hát menni kell, ez ellen nem lehet szavam, s bocsáss meg, kedves barátom, ha korábban kifiguráztalak. De mielőtt nem marad más, csak a halotti csönd, hadd legyen nekem is egy utolsó óhajtásom. Nem kívánok mást, testem tűnjön el nyomtalan, költészetem legyen csak, ami a világra marad.
– Így lesz, Sándor, szavamat adom, utolsó kívánságod rögvest végrehajtom.
– Hát, akkor nincs más hátra, mint hogy búcsúzom. Világ, gondolj majd rám, amikor versem olvasod.
Ekkorra már sötét, nagy felleg borult a csatatérre, egyik vége a földön, a másik az égen. Fekete barátom hármat vijjogott, megnyílt a föld, s az ölébe fogadott. Levetette lelkem rabságom láncait, s megkezdte az örök lét dicső napjait.