6. csapás
Senki földje – Kerekerdő közepén
Autós Okálda, 2001. 08. 16.
Délután 18:21 és az azt követő órák

α

Egy újabb nehéz nap délutánja

Szokatlanul nagy csend van, még a nap is remegve bújik meg a felhők mögött, mintha ő is érezné a fellegekkel érkező vihart. Rövidesen lehullik az ég odafentről, amely majd egybeér a földdel, vízfüggönyét borítva a tájra. Miközben a teraszon bajlódtam az asztalokon otthagyott romok eltakarításával, lassan pöfögve begurult a parkolóba a hátam mögötti fékcsikorgáshoz tartozó közlekedési alkalmatosság.
Fehér színű Trabant kombi érkezett: igazi kelet-európai életérzéseket idéző múltbéli tünemény, amelyről a nagypapa képe villant be egy pillanatra, ahogy megállt a házuk előtt, és komótos, akkurátus mozdulatokkal kibányászta a csomagtartó hátuljából a disznótáppal teli zsákokat. Na, mert ugye reggel csak lökni kell valamit a jószágnak, mivel a levegőtől nem nő meg a bendője, és igencsak soványkára sikeredne az év végi disznóöléskor a szalonna.
Csakhamar előkerült a pilóta is: tétován, meg-megállva visszanézett, mintha arra lenne kíváncsi, hogy a nem létező központi zár működésbe jött-e. Nem. Nem is zárta be, hiszen Trabantot még nálunk, magyar honban sem lopnak el; semelyik autótolvaj nem pazarolná el erre azt a hihetetlenül drága idejét.
Macis léptekkel, nagy hasú, alacsony termetű, barna, rövidre nyírt, zsíros hajú és vastag bajszú emberke érkezett: egyik hősünk, Robi.

– Mi van, öcsém, ma is te vagy soron? Nagyon szar napom volt, el se tudom mondani neked, mennyire elegem van mára. A gyerektől jövök, bent fogták a kórházban, muszáj innom, mer’ idegbe raktak, oszt teljesen kitikkadtam. A szokásosat, de hisz tudod…
– Szia, Robi. Rendben, azonnal jövök – köszöntem rá, és megpakoltam az asztalon lévő két tálcát.

Amíg tüsténkedtem, két öt-hat éves kislány sertepertélt körülöttem, kedvesen rám mosolyogva. Érdeklődő tekintetük parázslott, szinte magukba itták minden mozdulatomat, ártatlan rácsodálkozásukkal a külvilág összes részletét próbálva értelmezni. Kedves arcuk, mint két tojás, úgy hasonlítottak egymásra – miként az ikreknél ez teljesen magától értetődő.
Édesanyjuk a szemközti asztaltól mosolygott ránk, gyermekeit féltőn óvó és szerető szemekkel. Beatrix gyakran feljött és megállt a szomszéd faluból, amikor a nagyvárosban volt dolga; szívesen elidőzött egy kávé, egy cappuccino idejére, amikor én voltam az áldozat aznap.
Néhány évvel ezelőtt elhunyt a férje, hosszan tartó betegséget követően, ami nagyon megviselte a családot: teljesen maga alá gyűrte a gyász, és a környezetét is mélyen megdöbbentette. Tamás, a férj, talpig becsületes, szerető társ és családapa volt; jó kolléga, szerető rokon, barát és segítőkész szomszéd, ismerős. Olyan ember, akit méltán szeretett mindenki.
A temetésén megtelt a temető, lépni sem lehetett, és az ott elhullott könnyeken évekig életben lehetne tartani azt a szál fehér rózsát, amelyet a fejfája mellé helyeztem.
Igen… ha nem is mindig, de gyakran a jók mennek el…

– No, nézzétek csak, lányok! Mit találtam a zsebemben? – kérdeztem nevetve a két kisleányt.
– Mit? Mit találtál? – kérdezett vissza egyikük, Timike, a hangjából ítélve.
Lassú mozdulatokkal elővettem először az egyik, majd a másik zsebemből a jó előre zsebre rakott almákat, és egyenként a kis kezükbe nyomtam. Azokból az almákból, amelyeket reggel viszek haza a hasonló korú kislányomnak.
Szeretve gondoltam a kisgyermekekre a felnőtté válást követően – talán amiatt, mert mindaz a tisztaság és őszinte ártatlanság, ami a gyermekeket övezi, felnőttként számunkra már örökre elveszett. Milyen jó is lenne, ha újra és újra átélhetné ezt a világon az összes ember, aki maga mögött hagyta e tiszta létben megélt pillanatokat.
– Ezeket az almákat a manók dugták a zsebembe! – mondtam nevetve válaszul.
– Nem is igaz, mert te hoztad! – és először egyikük, majd a másik kisleány is átkarolta egy-egy oldalról a lábam.
Tétova mozdulatokkal megsimogattam a buksijukat, és hagytam, hadd szaladjanak a frissen kapott almájukkal az édesanyjukhoz. Elindultam vissza a pultnál rám várakozó hősünkhöz, Robihoz, nehogy szomjan haljon szegény.
– Baszki, belőled jó halál lenne, rég lenyomtam volna egyet! – méltatlankodott hősünk.
– Tudod, Robi, a jó dolgokra mindig várni kell – válaszoltam neki kellő szarkazmussal.
– Na ja, tudom, te azért késel folyton. Na, töltsé’ egy négy az egybent! Mingyá’ itt pusztulok szomjan. Te is idegbe akarsz rakni?

Kitöltöttem a négy deciliter vörösbort, és egy spricc szódával megijesztettem, majd elé toltam. Gyorsan magába borította, és visszatolta elém üresen a korsót, jelezve, hogy megismételhetem a procedúrát. Még legalább háromszor megismételtük, majd röfögésszerű böfögéssel konstatálta megelégedését hősünk, és kényelmesen a bárszékre roskadt a játékgép előtt, hangoztatva, hogy ma vele lesz Fortuna.
Közben Beatrix a pulthoz sétált a gyerekekkel, kérte a számlát, majd fizetett, és hagyta, hogy előremenjenek a teraszra. Nézte őket, ahogy a napernyő alatti padokra leülnek. Egyszer csak felém fordult, és a szemembe nézve megszólalt:

– Köszönök mindent. Hálás vagyok, hogy megismertelek, és köszönet, amiért annyiszor meghallgattál. És a múltkor elmondottakat is köszönöm neked… Szeretlek, remélem tudod, nem úgy… csak. Vagyis nem tudom, miképp és hogyan, de ezt még el akartam neked mondani.
Majd sarkon fordult, és a parkolóban álló autójukhoz siettek. A gyerekeket hátra ültette, a gyerekülésbe becsatolta őket, és mielőtt a vezetőülésbe huppant volna, még visszanézett az épület felé. Aztán beült, és gyorsan távolodva eltűntek a messzeségben.
Soha többé nem láttam őket. Valamelyik közös ismerősünk említette, hogy kitelepültek az USA-ba, a rég messzihonba szakadt rokonuk segédletével. Nagyon ritkán járnak haza, és lassan már nincs is kikhez: a szülők időközben meghaltak, a testvére és a férje testvére is külföldön élnek.
Egy szomorú történet véget ért, és elkezdődött egy újabb, amely – remélem – happy enddel zárul majd. Remélem, így lett. Én hiszek benne, mert mindegyikünknek ez adhat új reményt: a hit és a szeretet. A szeretetben való hit.

– Bakker, ez mi volt? Bea mit akart? Tamás – a férje –, a bratyód, iskolatársa volt, nem? – kérdezte tőlem meglepetten Robi.
– Nem tudom, mi volt… Igen, az volt. Ők meg sokszor jöttek, amikor nagyon maga alatt volt. Sok mindent elmesélt, sokat beszélgettem vele. Néha meglepett, amikor tanácsot kért valamiben tőlem, hiszen mégiscsak öt-hat évvel idősebb, mint én.
– Na, öcsém, ne etess engem, te „dzsigoló” – mondta, majd visszafordult a játékgép felé, és újabb ötezres címletű bankjegyet tékozolt belé, magamra hagyva a gondolataimmal.

– „És a múltkor elmondottakat is köszönöm neked…” – visszhangzott a fülemben, miközben megpróbáltam visszaemlékezni rá.
Visszanyúltam a hátsó nyúltagyam legmélyebb bugyraiba, és lehunyt szemem előtt előjöttek az emlékek apró foszlányai, amelyek idővel egységes képpé formálódtak bennem. Ízeket, illatokat véltem felfedezni az érzések közt: annak a csóknak az ízét, amelyre tőlem vágytak; annak az illatát, amit a testem hagyott volna maga mögött a kihűlt ágyneműhuzaton, egy meg nem történt éjszaka utáni ébredést követően.
Olyan hangokat, amelyeket nem öntöttek szavakba, csupán érzések halmazaiként vettek körül – amelyeket bennem a lélek nem engedett észrevenni, hiszen a saját utamat bejárva irányította a szívemet, amelyet a szeretteimnek adtam. Beléjük helyeztem a bizalmamat, hogy a szeretetemmel mindennap újra és újra felvértezhessék magukat – ami minden percükben elkíséri őket.
Hangokká formálódnak a kimondott szavak, és mélyen beégnek az emlékezetbe; csupán elő kell csalogatni őket az emlékeink közül. Most lehunyt szemmel én is ezt teszem.

– „Istenem, miért büntetsz ennyire… engem és a lányokat, mondd, miért? – mondta lehajtott fejjel Beatrix, majd felnézve a pult másik oldaláról, könnyes szemekkel rám mosolygott, mint aki tőlem várja a megváltása válaszát.”
– „Nézd, Bea, fiatal vagy, akinek tudom, hogy nehéz terhet rótt a vállára az ég, de muszáj tovább lépned, hiszen ott vannak a gyerekek, akiknek támasz kell – olyan erős, mint a kőszikla, amelybe bármilyen viharban belekapaszkodhatnak, sújtson az égből bármekkora Isten haragja! És te is, mint mindenki más, megérdemled, hogy szerethess, és viszont szerethessenek. Ettől még megmaradnak az emlékeid, hiszen azok mindörökre a tieid maradnak. Az elveszített kedvesét az embernek nem pótolhatja más, és senki sem helyettesítheti, mert minden egyes élet egyedi és megismételhetetlen. De történhet veled egy új csoda, amely továbbindít a neked szánt utadon, és a keserűséget felváltja valami más – amit úgy hívnak: remény. Remény a teljes élet felé. Az emlékeid nem vesznek el: az ölelés, a csók, a könnyeid és mások könnyei örökre megmaradnak. Merj szeretni, és engedd, hogy téged is szerethessenek. Meglátod, megváltozik az életed, és jó útra terel…”

Egyszerű és prózai okok szakították félbe a visszaemlékezésemet kintről. Több fekete Audi és Mercedes parkolt le a parkolóban. Az autókból a magnó üvöltve bömbölte magából: „Szép a szeme!”, „Sukár ez a csaj!”, hasonló umca-umca dallamokkal szórva tele a késő nyári délutánt.
Sorra kászálódtak ki az autókból a kopaszra nyírt, napszemüveges, izompólók alól virító börtöntetoválásokkal tarkított férfiak, a vastag púderrel takart arcú, rikítón rúzsozott ajkú hölgyekkel a társaságukban.

KEZDŐDIK… – csak ennyi jutott erről az eszembe. Kezdődik egy újabb nap a pokoljárások napjai közül.

∞

Megjelent:
ISBN: 9789633973615
Publió Kiadó, Hédervár – 2015.
Magánkiadás, Paks – 2016, 2017.