Ma nincsen rám szükséged,
Érzem abból a csendből,
ami lustán kortyolja a
bort a poharadból,
a tétova mozdulatból,
ahogy hajadat igazgatod,
de rendre csak kócos maradsz
– így is gyönyörű vagy –,
mondom halkan,
s Te azért is a fésűd
után szaladsz.
Ma nincsen rám szükséged,
Látom abból, ahogy rám
nézel, ahogy tekinteted
csillogása kifakul, miközben
tejjel kevered a teát,
s nem mézzel,
– de hát nem is így szereted –,
mondom halkan,
s Te azért is odaveted:
’Rosszul emlékszel’.
Nem…
Ma nincsen rám szükséged,
abból is látszik, hogy nem tudod,
a száraz bort, vagy a tejjel
megkínzott teát kortyolnád,
ide-oda cikázik pillantásod,
tucatnyi kacaton megpihen, csak
engem kerül, mintha zsarolnád,
– de hát itt vagyok –
mondom halkan,
De éppen ez a Te
problémád.
Ma nincsen rám szükséged,
s ha lenne is, eltaszítanál,
a konyhát is átrendeznéd,
csak ne maradjon
hely számomra az asztalnál.
Behúznád a függönyt, hogy ne
lássam miként
nyugtatna a holdvilág,
s a fényt is leoltanád,
ha egyre sűrűbb magányom
könyveimmel megosztanám
– de hát Te nem ilyen vagy –
mondom halkan,
s mire felnézek, már semmi
sem jelzi, hogy itt voltál,
csak a csönd és
az üres borospohár.
