Brinkusz Gábor: Bársonytakaró

Szívverésem, akár tompa szárnycsapások a
kihaltnak hitt utcán, szürke
fellegek habfürtjei felé veszi erőtlen útját,
rég eldöntött szökésére magával egyetlen
morzsát sem cipel, melyet elszórva visszatalálna,
ha útközben mégis meggondolná önmagát,
tollakból szőtt batyujában csupán a reménytelenségnek
maradt egy tűszúrásnyi hely,
de inkább szeme világát borítja újra sötétségbe,
mintsem vénájába oltva káprázattól csorduljon
ki újra a számtalanszor földet itatott kehely…
távolodva a világtól azt is számításba vette,
utolsó útja reményektől fertőzött tévedés csupán,
ám ha így lenne, boldogan festi át az eget,
s mosollyal elgyötört arcán dermed halálra
egy csalfa felhő jeges,
csábító bársonyán…