(Nővéremnek)
A fekete tenger mélyzöld mosolyán
utoljára csillant meg a fény
amint az este levedlette hazugságának
minden árnyát, mint rég.
Nyolcban,
te galérián,
én sarokban,
te macskával, egérrel,
én szertelen haverokkal,
Samuval,
a többiek már nem láthatják
az őszinte mosolyt,
de mindegy is,
a tenger ring,
jól van ez így,
nem a tiéd volt az ing,
ne vedd magadra a kínt.
Elég, ha néha eszedbe jutok
és gondolsz rám,
hogy valahol odakint a nyílt tengeren
van egy öcséd, akit már
nem kell tanítani,
sem teával leönteni,
üzenőmet a macskáddal
hajnaltájban levizeltetni,
elcsenni a bivalybőrtáskát,
aranykeresztet, verseskötetet,
megenni előlem a töltött káposztát,
nem adni hitelt a Moszkva téren.
Bár már minden térképem elégett
orvosi iratokkal egyetemben,
megtanultam a csillagokból olvasni az utat,
és a szemekből olvasni az embert.
A fekete tenger mélyzöld mosolyán
Utoljára csillant meg a fény
Amint az este levedlette hazugságának
Minden árnyát, mint rég.