/in memoriam K.T./
Az elfojtott vágy foszlánya
nyakadra fonódott pirkadatkor.
A megannyi est ezüstös bogara
zavartan ciripel most még valahol.
Búslakodik a világ a hálón,
én nem találok szavakat, csak érzek.
Emlékezek, amikor az Andrássy úton
ballagtunk, mint két hontalan idegen.
Talán nélküled most nem lennék itt.
Tüzesen mart belém a nap, mikor olvastam a hírt.
Te mondtad először, hogy maradjak kint.
Te mondtad utoljára, hogy jöjjek megint.
Emlékszem, egyszer egy ázott galamb
szállt a párkányodra a tűzfal előtt.
Bekukkantott, elázva, mint én voltam,
azt mondtad, sosem járt ott madár azelőtt.
Kávé, meztelen nők, elérhetetlen szépségek,
nyári szellő, árnyék, szoknyák,
mind–mind itt vannak most velem,
s kastéllyá válik parányi szobám.
