Azon a nyáron
csak a fagyisautó
zenéje járt a fejemben.
Kifakultak a dallamok.
Hétvégenként megszűntem
férfinak lenni és
gyermeki rácsodálkozással
bámultam a felhőket
hogyan vonulnak Keletre.
A szellő bele-bele kapott
a kis kert magányába.
A nap is néha odatévedt.
A sirályok harcos
csatakiáltása
viszhangzott az
egész városnegyedben.
Az eső meg csak esett.
Néha egy időre elállt.
S akkor síri csend lett.
Csak egy indiai kiabált
néha lent az utcán,
Puerto Rico-i szakács dúdolt
a szomszédban
asszonya derekán.
A kurd eladó
a sarkon
némán váltott csatornát.
Könnycsepp szaladt
végig a falon.
Dudált egy autó.
A fekete háztetőn
megcsillant a napsugár.
A tükörsima víz
a folyóban megremegett.
Kiegyenesedett az ujj, a kéz,
hazáikra gondoltak az emberek.
S a görnyedt ősz
hátát megroppantja
a csalfa tavasz emléke.
A rózsaszín nyár habzó bora
harmóniát rajzolt a képbe.
Komplementere a hamutartó
sötét, darabos szürkéjének.
És elfeledjük mind
mi a természet rendje.
Fogyasztunk és elveszünk,
sosem mondunk hálát érte.
Cardiff, 2014. augusztus 25.