Mélyen dorombol a bőgő a pincében,
Odafenn magasan dúdol a szaxofon,
Míg a függönyök úsznak a vörös fényben,
Üres az egész hely, egyedül én vagyok,
Most az ajtó felől áramlik be a nyár,
Friss szellő legyezi a füstös kis falat,
A zene is lassan már elhalkul talán,
Körülölel mindent a nagyváros zaja,
Lassan megérkeznek az emberek végre,
És én is új bőrbe bújok ismételten,
Szívem kamerája újra forogni kezd,
Nevetve mindig e komikus szerepen,
Talán te most értelmet és okot vársz,
De csak a zenét értheted,
Mert a hangulat nem egy szám,
A nyárba belevesztek a hangjegyek,
És valójában minden mindegy,
Nagyot ásít a koravén sors,
S hosszan belenyel hűvös serébe,
Majd macskaként a tengerhez kullog.
Koppenhága, 2010. nyár