Már nem zokog tovább, bőg a szél,
Eszméletlenül fekszik ez este,
Kinyitja sötét szemét az ég,
Vörösen bámul tükörbe a teste,
Ócska nők, ócska álmaikkal
Bámulják a házakban a tévét,
Ketrecben láthatatlan ráccsal
Elnézem őket és kiáltanék:
“Szakadj szét, gyúlj haragra vándor!
Vezess őrjöngő hadjáratokat,
Hogy meghalljon mind, ki nem hallott!
Szórd le magadról az átkokat!
Söpörje el mind tisztító szél,
Belefújva e hazug sorokba!
Roppantson semmitmondót ketté!
Villám csapjon hosszú mondatba!”
De nem fog. Marad a fekete magány,
Ami mindig ott a legsötétebb,
Ahol meggyújtja a harag a gyertyát,
Okosnak tűnve semmit sem értek.