Tolvajjá lesz egy énrészünk.
Vállunktól karunkon át
iramodik bennünk a nyugtalanság.
Az ujjbegyeknél végül kiszalad.
Helyén kettőnknek dorombol
egy cirmos pillanat.
Akkor, mint virág szirmáról
nektárt a csöppnyi lélek,
magunkba szippantjuk teljességed,
Elcsent Időnk.
Nem adod magad minden holnapnak.
Elkobzások árán szívoltalom alatt –
illékony menedék maradsz.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
