A szomjas föld
még álomittasan
magára húzza
harmat takaróját,
ám a napillatú tájon
nyárutó ostromol.
Vénülő erejével
beteljesíti vágyát,
ifjonti hévvel udvarol.
Bőrömre csókot csen
a tűzkorong.
Lehelete nyomán
ezernyi hőségcsepp
kanyargó táncát járja
testem izzó vonalán.
Áldásos zivatar
tünékenységében
sós harmataimat
hirtelen oldódni vélem.
A vándorló cseppek
a forró aszfalttal
nesztelen sercegésben,
hol volt, hol nem volt
ábránd történetében
végleg összeérnek.
Szemhunyásnyi idő alatt
semmibe meredni,
forró testemben dideregni,
mámoros ölelésben elveszni,
és megtalálni magam újra –
vágyott lélekdidergőm volna.
