Eleinte, mint egy kocabagós,
csak apró slukkonként,
nehogy tüdőre szívjam –
végül teljesen belélegeztem a csended.
Hörgőről hörgőre telítette tüdőmet.
Hagytam, hogy képzelt teóriáim
keringjenek a vérárammal.
Szótlanságból pusztán
az ábránd formált szavakat,
a szád néma maradt.
Most az érzelmi nihil
utolsó füstgomolyagát is kifújom.
Csendszivarod csonkját
a semmibe pöccintem.
Aki öngyilkosságot követ el, nem az életét akarja eldobni! Egy olyan élethelyzetbe kerül, amikor a lelkét mérhetetlenül nagy teher nyomja; már nem bírja
Ez a szürkeség, ez az oldalvást szökő kéményfüst, ez a szag, ezek a megvénhedt, ócska házak, falak, ezek a kutyák korai hascsikarásaikkal, vizelési kényszerükkel, ez
Vagyonod egy része rám esett, összepréselt és kilapított. Te megnézted, hogy ki lapít ott, s visszaadtál mindent szerfelett. Kikértem az örökség felét, s parázna nőkre
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
