Romjaiban a kietlen ház,
de őrzi még
az eliramlott élet esszenciáját.
Csupasz falairól álmok peregnek.
A sarokba bújt szerelmes vallomást
a téli cúg az ablakrésen át kifújja –
új otthon felé.
Hűvös telihold alatt, a verandán,
kopott hintaszékben
ring egy merengő pillanat –
de ő sem marad.
Magával visz régen volt kacajokat
és az egykor egymáshoz
koccintott poharak lágy neszét.
A múlt lábnyomán, a kertben,
egy juharfa áll.
Mezítelenséggel vértezett testében
áramlik a jelen.
Téli szél fonja át karjaival,
erejébe törékenység simul.
Kettejük nászában
álomszerű valóság fogan.
Újraébred bennem
egy állóképpé fixált éj –
melyben te a szél,
s a téli juhar én.