A jelen nélküled telik,
a „VELED” a múltban konstans.
Vízióm, mint a pitypang
szélnek eresztett bóbitája,
iramodik.
Sziluetted körvonalát kanyarítja,
kézfejed tenyerembe rakja.
Beborít az ábránd,
hozzád bújok.
Tajtékzó lelkem menedéke volt
a bársony „anyaficak“
vállad szegletében.
Karcos sóhaj hatalma
ezerszer uralna.
Ahogy a fájó garat sejtjeiből
vulkánként kiömlő váladék
a testen kívüliségre tör,
úgy szakad fel belőlem
kínzó hiányod.
Túl a merengéseken,
őriz a valóság.
Unokád arcélében a vonásod,
génjeiben a ráhagyott talentumod.
Karomban tartva,
a mi szövetségünket is ölelem –
szorítom őt, szorítalak téged,
mindazt, aminek a halálod
nem szabhat véget.
A „VELED“ a múltban konstans.
