„Megtanultam, hogy egy embernek akkor van joga lenézni a másikra,
amikor segít neki felállni.”
Gabriel Garcia Marquez
Az idős férfi napok óta üldögélt a terméskőfal padkán, az üzletház bejáratától nem messze, egy vén juharfa árnyékában. A hátát a fa vaskos törzséhez döntötte, s mindig egy könyvet olvasott.
Hol József Attilát, hol Thomas Mann-t, hol Hemingway-t, most éppen Bulgakovot. A Mester és Margaritát. Az arca békésnek tűnt, a ruházata rendezett volt, tehát nem igazán nézett ki koldusnak.
Nem is volt az, hiszen mellette a padkán, a hátizsákjának támasztva, csak szerényen, s nem ordibálóan bújt meg egy kartonlapra vastag filctollal írt szöveg „Munkát keresek, és bármit elvállalok”
Már régóta figyelte a férfit. A kávézó ablakából is lelátott a térre, s gyakran megragadták figyelmét az ottani életképek. A férfi viszonylag új volt ezen a helyen, hiszen a téren az élet legtöbbször állandó szereplőkkel zajlott.
A másik szereplő, egy ráncokkal agyonbarázdált arcú, kórosan sovány öregasszony volt, akinek szinte az öltözékéhez nőtt méretes hátizsákja, amelyről sosem derült ki, hogy mit tartalmaz. Minden járókelőhöz odasétált, s és sírós hangon kántálta
„Az én jóságos Istenem áldja meg. Adjon pár forintot a szegény hajléktalan öregasszonynak.”
Eleinte többen megszánták, de egy idő után legtöbben közömbössé váltak iránta, mert túl tolakodónak tartották.
A harmadik szereplő, szintén nő volt, de sokkal fiatalabb. Hatalmas, kimért léptekkel sétált a téren, miközben a kezeivel kuszán hadonászott, s elhízott testét előre-hátra himbálta.
Az arca furcsán kifejezéstelen volt, s amint megszólalt tudni lehetett, hogy szellemileg nem ép. Emiatt eleinte többen megsajnálták, de ha éppen nem tudtak adni neki pár forintot, akkor köpött egyet, s a fogai közt morogta „Dögölj meg!”
Szerencsétlent ezután a legtöbben messzire kerülték.
Amióta látta a férfit, azon töprengett, hogy milyen munkát adhatna neki. Azután eszébe jutott, hogy talán lenyírhatná a kertben a füvet.
Tizenegy körül, amikor a bevásárlásból hazafelé tartott, megszólította:
– Jó napot uram. Látom munkát keres, s én talán tudnék ajánlani valamit, ha elvállalja.
A férfi illedelmesen visszaköszönt, s kérdőn nézett rá.
– Van itt Budaligeten a lányoméknak egy háza, elég nagy kerttel, amit én tartok karban, s nehezen találok embert, aki a füvet lenyírja. Most el tudna jönni velem, hogy megbeszéljük?
A férfi arcán furcsa kis félmosoly jelent meg, s szó nélkül csak bólintott.
Elindultak a villamos megálló felé.
A férfi udvariasan kivette a kezéből a csomagokat, de még ekkor sem szólt egy szót sem.
Nem akarta faggatni, nehogy kíváncsiskodónak tűnjön.
Később a buszról leszállva is némán baktattak a kaptatón felfelé, míg odaértek a házhoz.
A rövid kis utca csendes volt, csak egy-egy kutya ugatott, amint a házak előtt elhaladtak.
Amíg a kulccsal babrált, odaszólt a férfinak, aki a háta mögött a csomagokkal türelmesen várakozott.
– Csak lepakolunk a konyhában, azután megmutatom a kertet. Úgy gondoltam, hogy megbeszéljük mikor tud jönni.
A férfi akkor szólalt meg először:
– Asszonyom, ha tudna adni egy használt ruhát váltásnak, akkor akár most is megcsinálhatom a munkát.
A nő végignézett a férfin, s arra gondolt, hogy termetre éppen olyan mint a volt férje.
– Rendben, azt hiszem megoldható, s ha megfelel a méret, akkor van egy 42-es katonai bakancs is.
– Szólítson Annának- mondta még.
– János vagyok-felelt a férfi
János a garázsban öltözött át, s utána azonnal hozzálátott a fűnyíráshoz.
Közben Anna megfőzte az ebédet. Pörköltet marhahúsból, főtt krumplival, s uborka salátával.
Bekészített egy üveg sört is a hűtőbe, mert gondolta jól fog esni a férfinak a nagy forróságban végzett munka után.
A munka végeztével János zavartan állt meg a konyhaajtóban.
– A fűnyírót betettem a garázsba- mondta- esetleg lezuhanyozhatnék?
– Jaj, de buta vagyok, hogy erre nem gondoltam! Természetesen-mondta Anna, s már nyitotta is a zuhanyzó ajtaját- rögtön hozok törölközőt.
Amikor a férfi újra megjelent a konyhában, Anna kedvesen invitálta.
– Remélem elfogad tőlem egy tál ételt?
Látva a férfi tétovázását, még hozzátette:
– Mindjárt jobban esik az étel, ha nem egyedül eszik az ember. Kérem, tiszteljen meg a társaságával.
A férfi szinte észrevétlenül meghajolt, s elindult a konyhaasztal felé.
– Köszönöm, elfogadom- mosolyodott el.
Az idegenség lassan oldódott közöttük. Anna szándékosan nem kérdezett, nem akarta zavarba hozni a férfit, de mire a sör is elfogyott, talán az alkohol hatására a férfi kissé feloldódott, s elkezdett beszélni:
– Ne gondolja kedves Anna, hogy afféle mihaszna ember volnék. Eredendően középiskolai, magyar-történelem szakos tanár vagyok, csak az életem nem úgy alakult, ahogyan elképzeltem.
– Mindjárt gondoltam, amikor megláttam maga mellett azokat a klasszikusokat. A Mester és Margarita nekem is régi kedvencem.
Elmerültek a beszélgetésben, s észrevétlenül rájuk esteledett. A férfi felállt, indulni készült.
– De ugye van hol aludnia?-kérdezte Anna
– A hajléktalan szállón megszántak, s kaptam egy pici szobát, amit még ki tudok fizetni.
Ott tudok tisztálkodni is a közös zuhanyzóban.
Amikor Anna kifizette Jánost, megállapodtak, hogy ha a jövőben munka akad a ház körül, telefonál.
Eltelt két hónap, kéthetente fűnyírással, néha favágással, néha nagyobb bevásárlással, s Anna azon kapta magát, hogy egyre jobban hiányzik neki a férfi közelsége. Régóta özvegy volt, a gyerekei külföldön éltek, barátja nem volt, a szomszédokkal csak ritkán beszélgettek.
Azokon a napokon, mielőtt János megjelent a házban, azt vette észre, hogy hosszasan válogat a ruhái között, gondosabban készíti el a frizuráját, s néhanapján még egy kis szolid sminket is feltesz
– De bolond vagyok-gondolta- úgy viselkedem, mint egy szerelmes csitri.
A nyár ezzel a várakozással, s a hébe-hóba együtt töltött idővel telt el.
Azokon a napokon, amikor találkoztak, egyre többet beszélgettek, mindenféléről. Az életről, könyvekről, zenéről. Nem sok időbe telt, mire rájöttek, hogy nagyon sok mindenben hasonlítanak, s egyre jobban élvezték egymás társaságát.
Anna megtudta, hogy János öt évig ápolta rákos feleségét, s ezért fel kellett adnia az állását.
Amikor egyedül maradt, a nyugdíja nem volt elég a házra felvett hitelre, eladósodott, s a házat a bank elárverezte.
Anna évek óta, mindig az üzletház kávézójában kezdte a napot. Így sok embert ismert, s nem volt nehéz észrevennie, hogy a férfi jelenlétére felbolydult a ház. Hetek óta ez volt a központi téma. Találgatták ki lehet a titokzatos „koldus”, akiről lerítt, hogy valaha jobb napokat látott. Amikor megismerték a sorsát, többen próbáltak segíteni. Volt aki önzetlenül, de volt aki talán a kisebb-nagyobb bűneit akarta megváltani ezzel. Már-már küldetésüknek tekintették, hogy segítsenek a bajba jutott emberen.
Végül a kerületi alpolgármester fülébe is eljutott a hír. Megkereste Jánost, s megállapodtak, hogy szeptembertől gondnoki állást kap az egyik iskolában, lakáshasználattal együtt.
Nemsokára a nyár már búcsúzóban volt. Lassan hűvösebbé váltak az éjszakák, s didergősebbé a reggelek. Az ősz festője vörösre és sárgára mázolta a fák leveleit, s ezzel színeket csent a borús, méla tájba. A budai hegyek felett egyre gyakrabban gyülekeztek komor, szürke fellegek, s nem ritkán ontották könnyeiket is. Ez már nem az a langyos záporeső volt, hanem a hűvös, apró szemekkel szitáló. A hó előfutára.
Anna tekintete mindahányszor, amikor arra járt, rátévedt a juharfára, s alatta a terméskő padkára, amelyet mostanára vastagon beleptek a lehullott levelek.
Jánosra gondolt, s a történetükre. Boldog volt, hogy a férfi otthonra talált.
Talán az ő szívében is…?