Amikor az orvos közölte vele a halálos diagnózist, csak ürességet érzett. Üveges tekintettel meredt a semmibe, majd felállt, s kitámolygott a rendelőből. Még hallotta, amint az asszisztensnő utánaszólt:
– Asszonyom rosszul van? – de csak vitte tovább a lendület.
Lépkedett a kisvárosi utca aszfaltján, a zajok egybemosódtak a fülében a szíve éktelen zakatolásával.
Csak rémült volt. Sorsáért nem szidott sem embert sem Istent, mert azt érezte, hogy ez a betegség nem véletlenül a méhét támadta meg.
A méhet, amely a nőiség egyik szimbóluma.
Csodálatos gyerekkora volt egy kis dunántúli faluban a szocializmus hajnalán, melynek zordságát gyerekként nem érzékelte.
Szülei szerették. Főleg az apja, aki bár fiút várt helyette, mégis imádta a cserfes vagány lányt, aki mindig jókedvű volt, és kedves. Emiatt barátja is sok volt, mindenki szerette a környezetében.
Ahogy serdülőkorba ért, már nem tetszett neki a kép, amit a tükörben látott.
Főleg ha pár évvel idősebb nővéréhez hasonlították, akiről mindenki azt mondta, hogy szebb nála.
Középiskolás korában volt egy-egy fiú, akibe szerelmes lett, s akik nem viszonozták az érzelmeit, ezért érte villámcsapásként az egyetemen, amikor az évfolyam vagány szépfiúja éppen rá vetett szemet.
Pár hónap elteltével engedélyt kért a szüleitől, hogy az első adandó alkalommal magával vihesse a fiút. A faluban azután diadalittasan mutatta be mindenkinek, elsősorban a szüleinek, majd a falubeli baráti körnek.
A fiú Sándor, kidüllesztett mellel, s kissé gőgös tekintettel fogadta a hódolatot, bár a szülők előtt nagyon igyekezett szerény jó fiúnak látszani, de Kata apján nem fogott ki.
A józan, realistán gondolkodó apa átlátott a szitán. Őt nem hatotta meg, hogy a fiú szülei elváltak, s hogy a mama a tanítónői fizetéséből nevelgette a fiút, egy kis szlovákiai faluban Tornalján.
Miután Sándor leérettségizett átjött a határon az apjához, hogy továbbtanuljon, de az alkoholista apa az új családja mellett nem tudta támogatni őt, így egy-egy évet kihagyott az egyetemen, hogy segédmunkával pénzt keressen, s tudja finanszírozni későbbi tanulmányait.
Katának nagyon jó társadalmi ösztöndíja volt – felért egy átlagfizetéssel – s ráadásul a szülei rendszeresen küldték neki a „hazait” amit, mint utólag kiderült, már nem egyedül fogyasztott el.
Sándornak ezután nem volt szüksége „robotra”, hogy folytatni tudja tanulmányait, eltartatta magát a lánnyal.
Az apa, miután mindez kiderült éktelen haragra gerjedt, s eltiltotta Katát a fiútól.
De Kata őrülten szerelmes volt, s az anyjában szövetségesre talált, így titokban folytatták a kapcsolatot.
A következő tavaszon agyvérzésben hirtelen meghalt az apa.
Szabaddá vált a szerelmesek előtt az út, s a fiú azt találta ki, hogy hagyják ott az egyetemet, s halasszák el a diploma megszerzését, hiszen Kata bármikor kaphat képesítés nélküli állást, s szolgálati lakást is.
Ez így is történt. Egy kis házat kaptak a tanácstól egy osztrák határ melletti kisvárosban, és képesítés nélküli állást a helyi gimnáziumban.
A ház év közben is, de főleg nyáron, afféle rejtett éjszakai életnek adott otthont, ahol a helyi értelmiség egyes tagjai kártyázhattak, s iszogathattak, egészen a lerészegedésig, majd másnap délelőtt valamelyest kijózanodva hazamentek.
A házhoz tartozott egy kis kert, mely tele volt gyümölcsfákkal, s egy kis veteményes is.
Elég volt egy év, hogy minden elvaduljon benne. Az egész területet felverte a gaz, a fák betegek lettek, s a gyümölcsök éretlenül, megrohadva potyogtak le a földre.
A baromfiudvar porában egy-két tyúk kapirgált, némi eleség után kutatva.
Sándor dél felé támolygott ki a lehúzott rolójú hátsó szobából, s akkor Kata elé tette az óvodából hozott menüt, mert az olcsóbb volt, mintha főzött volna.
A szerelmük ilyen rövid idő után is kezdett megfakulni, pontosabban leginkább Sándoré, aki hol részeg volt, hol másnapos, s igen ritkán józan. Bár akkor hozta a legjobb formáját, s sármos mosollyal, apró kis csókokkal dongta körbe a feleségét, akit könnyű volt levenni a lábáról hiszen az ő szerelme változatlan maradt.
Közben Kata terhes lett. Az első lány után nagyon rövid időn belül megszületett a második is. A babák körüli teendők lekötötték, de kezdett elmagányosodni. Hiányzott neki a férje szerelme, mintha enélkül kiüresedett volna. Gyakran borzasztóan sóvárgott utána, de amint meglátta a megkeményedett vonású mosolytalan férfit belépni az ajtón, minden reménye szertefoszlott.
A férje arcáról lerítt, hogy szörnyen unalmasnak találja a legtöbbször szomorú, mindig fáradt nőt, ezért hamarosan barátnő után nézett. Akkor már igazgatóhelyettes volt az iskolában, az egyik ivócimborája révén.
Ez az amúgy sem kicsi önbizalmát az egekbe emelte, ami persze imponált a nőknek.
Így egy képesítés nélküli, csinos fiatal lánynak is, aki mindenre hajlandó volt az „igazgató úr” kedvéért.
A hír Kata fülébe is eljutott, s nem hagyta szó nélkül, de ezzel csak elmérgesítette a helyzetet, mert attól kezdve a férfi minden panaszra ütött. Csak arra vigyázott, hogy a kék-zöld foltok olyan helyre kerüljenek amiket a ruha takar. Kata fizikai fájdalmat érzett, megalázottságot, de ez valahogy a szívéig nem jutott el, s még így is talált mentséget a férfi számára. Leginkább elhitte amit a férfi mondogatott, hogy elhanyagolttá, s unalmassá vált.
A gyerekek felcseperedtek, s Kata már csak bennük találta örömét, s a tanításban.
Senki nem volt akivel beszélhetett volna minderről. Még mindig takargatta a férfi tetteit, mert még mindig szerette.
Amikor az iskolában kiderült az eset, Sándort behívatta az igazgató:
– Az erkölcstelen, züllött életmódod miatt, vagy azonnal felmondasz, vagy fegyelmivel rúglak ki – közölte vele.
A kis család élete ezután rémálommá vált, s egyik helyről a másikra költöztek, sehol nem volt maradásuk, mert Sándor rossz híre mindenhol megelőzte őket.
Pár év hányódtatás után az Alföldre kerültek a Nyírség egyik kisvárosába, ahol pedagógus kölcsönnel tudtak venni egy kétszobás lakást, s Katának sikerült elhelyezkednie. Rendeződtek a körülményeik, befogadták őket az iskolában és a városban is, de Sándor csak rövid időre húzta meg magát, s azután újra levetette a joviális, tisztes polgár álarcát.
Nap mint nap ismétlődtek a jelenetek éjszakánként.
Kata és a két lány késő délután behúzódott a belső szobába, ahol egyébként a gyerekek aludtak, de bármivel is próbálták elterelni a figyelmüket rettegve gondoltak arra a percre amikor az apjuk belép a lakásba. A szoba ajtaját kulcsra zárták, s még egy székkel is kitámasztották a kilincset, remélve, hogy így nem lesz olyan könnyű betörni az ajtót.
Besötétedett, de nem kapcsolták be a lámpát, mintha így el tudtak volna volna rejtőzni a sötétség leple alatt. Egészen későn, amikor már a környező házak ablakaiban is kialudtak a fények, meghallották a kulcs csikordulását a zárban, majd nagy csattanással kicsapódott a bejárati ajtó.
Görcsösen ölelték egymást, egy pisszenés nélkül, csak a szívük zakatolt hangosan.
A férfi körbejárta a lakást, majd elkezdte rángatni a gyerekszoba kilincsét, ami nem engedett.
Ekkorra már ordított, s a vállával nekiveselkedve betörte az ajtót.
Kata felugrott a kanapéról, hogy takarja a lányait, s minden erejét összeszedve s a két karját előre tartva nekifeszült a férfi mellkasának. Az ellenszegülés még jobban feldühítette a férfit, s az öklével egy hatalmasat vágott a nő arcába…nagy reccsenés után a vér elkezdett spriccelni Kata orrából. A férfi a hatalmas lendülettől végigvágódott a padlón, és mozdulatlan maradt…
Katának ez volt az utolsó csepp a pohárban. Levett két bőröndöt a szekrény tetejéről, s gyorsan bepakolta a legszükségesebb ruháikat, majd sietve elhagyták a lakást.
Az egyik kolléganőjéhez mentek, aki kivitte őket a város melletti szőlészetükbe.
Itt a pincében húzták meg magukat.
Nyár vége volt. Pirkadatkor a pince ablakán beköszönő körtefa ágain madarak tollászkodtak és csicseregtek. Kata a reggeli kávésbögrével lekucorodott a pince előtti lócára, hátát nekidöntötte a fal egyenetlen, rücskös köveinek. Tekintete végigfutott a szőlőtőkék szabályos sorain, amint váltakozva le-és felfutottak a lankás domboldalon. Olyan idilli volt minden. Boldognak érezte magát, de a következő pillanatban rádöbbent, hogy ő most üldözött, s menekülnie kell.
Legszívesebben kifutott volna a világból, s el önmagától is, de ott volt a gondjaira bízott két gyerek…
A véletlen adta a megoldást!
A férje féltestvére egy közeli városban lakott, s éppen külföldön készültek munkát vállalni. Felhívta Katát, s felajánlotta neki a lakásukat két évre. Ez a hír most olyan volt, mint egy mentőöv a fuldoklónak. Beköltöztek és még állást is kapott a helyi gimnáziumban.
Békés monotonitásban teltek a hónapok, s ez most nyugtatóan hatott rá, egészen addig, amíg újra szerelmes nem lett. Nála a szerelem szenvedély volt, mindenféle racionalitás nélkül. Még fiatal volt. Vágyott erre az érzésre, egy férfi figyelmére, s gondoskodására. Rövid időn belül összeköltöztek a tanártársával Tamással, a férfi szűkös kétszobás lakásába. Őrült szenvedély izzott benne, mely el is vakította. Nem vette észre, hogy serdülő lányai nem érzik jól magukat ebben az új családban. Féltékenyek voltak a férfira, mert elvonta tőlük az anyjuk figyelmét, szeretetét.
Sajnos az élet ismételte önmagát, mert megint nem jól választott.
Pár év telt el, s Kata füléig is eljutottak a pusmogások, mely szerint Tamás fiatal diáklányokkal kezd ki. Egészen addig nem hitte el mindezt, amíg egyszer korábban nem érkezett haza. Volt két lyukas órája, s úgy döntött, hogy bevásárol hétvégére. Amíg válogatott a piacon a zöldségek s a gyümölcsök színkavalkádjában, boldogan gondolt a hosszú hétvégére, a családjával együtt töltött időre.
Az előszobába lépve pillantása a nyitott szobaajtón keresztül a kanapéra esett, ahol a párja egy gyereklánnyal csókolózott.
Döbbenetében elernyedt karjaiból a földre zuhantak a csomagok, s a krumplik, hagymák, narancsok kiszabadulva vad táncot lejtettek a kövezeten.
A pár összerezzent és zavartan ugrottak fel, de ekkorra Kata mögött már becsapódott a bejárati ajtó.
Ezután már nem akart újabb párkapcsolatot. Csak a munkájának és a gyerekeinek élt.
A betegség akkor jött, amikor már évek óta elfogadta sorsát, s készült a nyugodt öregségre.
Kata a halálos diagnózis után két évvel, hosszú szenvedés után ment el.
Azt mondják minden betegség pszichoszomatikus eredetű. Ideig-óráig elfeledkezhetünk lelki traumáinkról, de a lélek sebei sohasem gyógyulnak be.
