Gondolni sem szabad mernem,
hogy e szót kimondjam,
mégis minden helyzetben,
akár fölfele is kipottyan,
majd szétterül magam körül
észrevétlen, s finoman elmerül
a hitehagyott, ájuló reményben.
Kérlek, bocsásd meg énnekem
valahogyan azt is, hogy van,
és azt is, hogy nem mondom el,
de te vagy most időtlen lényegem,
s mindent csak miattad hallgatok el,
hogy ne érezd, hogy valóra ne váljon,
bár így csak önmagamban csodálom,
de te úgyis elejtenéd, hisz forró ez az álom,
melyben minden lányregényem lángra kap,
s miután elégek, belőlem nem marad,
csak egy formátlan alak,
melyben a szív eléghet, de a lélek szalad,
hisz a lángok táncában is téged láttalak.
De ha érzed a szó belőlem kúszó
vonzatát, ne öld meg azt, míg nem érted,
hogy ez érzés vonz engem rég, s lelkem
kóbor üldözését hozza rád, mert ez még
szítás nélkül is vonzza bennem önmagát.
Itt vagy mellettem egy karnyújtásnyira,
mégis mintha fényévekre lennél tőlem,
bár így is félelmektől megkötözve
burjánzik az ordító némaság belőlem.
Érintenélek, érintenélek bárhogyan,
de csak szemeim szánthatnak
boldogan tested lágy barázdáin,
míg súlyos ingerek nyomják agyam,
érkezve létem összes csatornáin.
Mágikus varázsod játszik felém folyton,
s én megkövülve, bár könnyedén
mindahányszor magamba fojtom.
Boldog alázat támad rám,
mikor látószögemben megjelensz,
és barlangos üresség minden órán, ha nem,
bár te bárhol megteremsz nekem.
Mosolyod, ha nem is rám árad, de várom,
s ha nem is tőlem fakad, de akarom látni
minden áron, hisz abból gyúl
egy más szív s egy más lélek,
nevezzük csak szótlanul létezés tüzének.
Én igen közel, s te messze nagyon,
mégsem kiáltok „gyere közelebb”-et,
mert szinte mindegy, hagyom,
míg korlátok közül követellek,
ahova beszivárog minden lételem,
mit nyújthat nekem egy más létezés,
s így elmossa az örökmozgó érzelem
a mélyülő hiányt, mint a magányt egy érkezés.
Szörnyű, ahogy küzdök a semmivel
újra s újra – s most ne a szívemre gondolj,
hanem agyamban a súlyra, hisz
semmi fogható nincs, mit ledönthetné hitem,
s a foghatatlan erősebb bilincs, mint egykor hittem.
Mégis tart még valami, mi nemcsak puszta vágy,
de félek most megvallani, míg üres az az ágy,
vagy, ha bármi nem zárja ki azt, amire vágyom,
addig – mint ahogy minden hiányom – idejön,
elkezd egy kis tavaszt játszani,
és enged átlátszónak látszani a levegőn.
E téli remegés kiterülve imbolyog a vállamon,
s én jogtalanul szégyenülve, de emelt fővel
vállalom.
