(verses mese, humor morzsák,
igazabb, mint a valóság)
Nem is egyszer, nem is kétszer,
elég hozzá, pont elégszer…
Hol volt, hol nem – nem is értem:
Kerekerdő közepében,
félig ősszel, félig télen,
félig földben, félig égben
állt egy nagy tölgy, meg se mozdult,
épp csak, mikor szélnek fordult.
Öreg volt már, sokat látott,
az idő törzsén lyukat rágott.
Nem fájt neki, beforrt szépen,
éldegélt bősz egészségben.
A görcseit harkály doktor
kopogtatta olykor, olykor…
Odvába egy rókacsalád
beköltözött, ott vert tanyát.
Rókamama, rókapapa
öt gyerekét pátyolgatta.
Négy fiúcskát és egy lánykát,
kik az estét nagyon várták.
Éjjel, tudod, mindenképpen
vadászni kell a sötétben.
Rókapapa ment is rendre,
a betevőt megteremtve.
S néha-néha vitt egy kölyköt,
hadd tanuljon a kis ördög.
Ekként ment ez minden másnap,
örültek ők minden tásnak.
S a fiúk is betanultak,
mindig mentek, hogyha tudtak…
De mint mondtam, volt egy lányka,
legkisebb a nagy családba’.
Szülei őt óvták, védték,
el sehova nem engedték.
Nem vadászott, nem kirándult,
életéből kiábrándult.
Szomorkodott, nemcsak néha,
úgy hívták, hogy Róka Réka.
Mindezeket megtetézte,
hogy a kislányt jól lenézte
a kis kanok kétharmada,
kicsúfolta, helybenhagyta…
Nem is kellett több szegénynek:
könnyel vámolt a reménynek.
Bánatában kicsi Réka
„nem lehetek ilyen béna,
tudok én is tyúkot lopni”
emígy kezdett gondolkodni.
S fejbe vette az ebadta,
berobban a köztudatba.
Aznap aztán nem is aludt,
kereste a kicsi kaput,
majd mosolyt vett szende kéjjel:
„szökni kéne még ma éjjel,
mert épp ma van a másik nap,
mikor pihi van másoknak”.
Felvértezve bátorsággal,
s jól megkenve minden hájjal,
kicsi hősünk nekivágott,
nyakába vőn a világot.
Kiosont az odú száján
éjjel, mintegy fél egy táján.
Ment, mendegélt erdőn, mezőn,
s az állatok mind kérdezőn
néztek végig Róka Rékán,
s tanakodtak okkal, méltán,
hova mehet éjnek éjén,
s kérdezgették kérve kérvén:
mondja már meg merre siet,
és oda is éppen minek?
Ő kerget, vagy őt kergetik?
Baj lesz ebből, rebesgetik…
Igen ám, de Róka Réka
nem volt, s nem lesz soha léha,
s nem áll szóba idegennel,
tisztában van az illemmel.
Ment is tovább nagy elánnal,
nem tudva, hogy mit is vállal.
Egyszeriben nagy hirtelen
erdő szélén konditerem…
Mit is mondtam, mit beszélek?
Ne higgy minden szóbeszédnek,
csupán csak a mese részét,
annak viszont az egészét!
Szóval éppen ott tartottam:
Róka Réka meghatottan
meglátta a gazda házát,
s tyúkok egész garmadáját.
Mindegyikük térült-fordult,
Réka könnye majd kicsordult.
Erre várt már nagyon régen,
boldog volt, mint lúd az égen.
Szépen, lassan, kúszó módban,
közeledett egyre jobban,
s letanyázott egy saroknál.
Arra gondolt, jobb, ha ott vár,
hátha egyszer majd a gazda
a házikót hátrahagyja.
Úgy is történt, nemsokára
szőlősgazda és kutyája
még hajnalban útra keltek,
s közben népdalt énekeltek…
Kimentek a borszőlőbe,
megszámolni, hány a tőke.
Róka Réka ott volt résen,
átmászott a kerítésen.
Vagyis épp csak mászott volna,
mert a karma meg volt kopva,
s mindannyiszor visszacsúszott.
Ki látott még ilyen csúfot!?
Sebaj, rókánk ravasz állat,
(bár nem hord ő rőt szakállat),
gondolt egyet, gondolt kettőt,
no meg hallott korgó bendőt,
uccu neki, több se kellett,
jó nagy hévvel ásni kezdett.
Ásott, ásott, egyre ásott,
kiásta a fél világot.
Legalábbis úgy érezte,
lógott mancsa, egész teste.
Igen ám, de nem hiába:
a kerítést alulvájta.
Kibújt lassan, körbenézett,
sosem látott ilyen szépet:
a tyúkudvar tele néppel,
a vahúr meg horkolt éppen…
Odaosont farakáshoz,
igen közel a lakáshoz.
Fogott követ és madzagot,
megkötözte imitt-amott.
Óvatosan, s nem hiába
a kutyára applikálta.
Kutyának is a végére,
hiszen farka a gyengéje.
Aztán mászott farakásra,
szedte lábát egyre-másra,
éppen olyan óvatosan,
mint az árnyék, s ájtatosan.
De azért biz’ igyekezett,
nagy volt benn’ az igyekezet.
Farakásról az ereszre
szökkent, mint egy barna medve,
csak egy kicsit kecsesebben,
s fürgébben is ez esetben.
Onnan tyúkól tetejére,
sötét égnek szerelmére.
Dőlt is bőven rá a mámor
a sok kecses kotkodácstól:
libasorban bóbiskoltak,
megálmodták, mi lesz holnap.
Óh, jaj, de a legszebb pára
Róka Réka szemfogára
szisszent halkan, ennyi tellett,
és hősünknek több se kellett:
a zsákmánnyal felvértezve
visszamászott az ereszre.
Ment is gyors’ a farakáshoz,
de vahúrunk változást hoz:
ólálkodott jobbra-balra
a járatot kitakarva.
Rókánk arra nem távozhat,
jobb, ha tervet is változtat.
Ijedtében kitalálta:
átugrik a másvilágra…
Aztán másik pillanatban
fejéhez kap, s villan abban
cikkben-cakkban őrült ötlet:
ha alul nem, fölül szökhet.
Nekifut hát a rakáson,
égbe szökken három lábon.
Repült ám, mint vaj a késben,
hipp-hopp átszállt kerítésen.
Nagyot huppant árokparton,
(csak az kéne, szörnyet haljon,
de az már egy másik mese,
inkább máskor vágjunk bele…)
Talpra állott: „Hol a tyúkom,
megszökött az egérúton?” –
Dermedt meg egy pillanatra –
„Kár lenne, ha itt maradna!”.
Stresszelt Réka, s egy csapásra
felszökött a vérnyomása.
Zsongott feje, kip-kopácsolt,
s valami még kotkodácsolt
mellette az árokszélen:
a kis kotlós álszerényen
tollászkodott, csipegetve,
mint akinek nincsen kedve
zsákmány lenni. Réka viszont
szentesíté ezt a viszonyt,
s egyre inkább összeszedte
elmetárát, s eltervezte:
a tyúkocskát nyakon fogja,
lészen végleg az ő foglya.
Indult is már nagy serényen,
(néhány sebbel a sörényen),
szájában a zsákmányával,
óvatosan, pihe lábbal,
nehogy aztán kipécézzék,
s össze-vissza kikérdezzék.
A kis vörös nagy léptekben
(top volt testben és lélekben),
haladt szépen fától fáig,
már nem volt sok otthonáig…
Kellett is a józan tudat,
csámpás csapás állt most utat:
Igen ám, mert nagy hirtelen
ott termett egy szörnyű verem,
oly széles volt, és olyan mély,
Himalája nem meredély
eme szakadékhoz vetve,
rókánk meg is volt ám lepve.
Mit is kezdjen? A kiskorát!
Nem végzett még ily’ iskolát!
Kifog rajta holmi gödör?
Arcáról majd lesült a bőr.
Törte fejét, hogy jusson át,
kettészakadt most a világ.
Ahogy forgott jobbra-balra,
kidőlt fát lát az avarba’.
Ott volt épp egy dobbantásra
(szájában meg ott volt társa,
ki sápadtan lóbálódzott,
s egyszer-kétszer tollat bontott).
Elég hozzá: odamentek,
s mind a ketten megdöbbentek.
(A kotlós a túlvilágon,
Róka Réka innen árkon…)
Mit ad Isten, így akarta:
túlsó partra átért a fa.
Boldog is volt a kis róka,
átballagott vermen túlra.
Rátalált a jó ösvényre,
otthon lesz épp reggel hétre…
Azért most is jól vigyázott,
ne verjen fel éji álmot.
De mit ér az óvatosság?
Lejár minden szavatosság!
Fordultak épp rá az útra,
s ezt egy uhu pont kiszúrta:
„Hová mész te kicsi vörös,
nem vagy te még pehelyszőrös!?”
„Honnan szedted ezt a tyúkot?
Kaptad, loptad, lelted?” – búgott.
„Nem félsz egykén az erdőben?
Híján vagy még az erőben!”
Róka Réka nem válaszolt,
erre csak ez egy válasz volt…
Ment hát tovább rendületlen,
benne volt a lendületben,
hasogatta egy rossz érzet,
s gyanakodva hátranézett.
Látta ám, hogy a nyomában
kutya vágtat lóhalálban,
az ároknak túloldalán.
Nagy sebesen – nem mondanám,
hiszen farka kőre kötve
össze-vissza szállt fölötte.
Jobbra-balra nem is nézett:
szakadékban érte végzet.
Zuhant, zuhant az aljára,
először és utoljára.
Többé nem őriz már házat,
kimúlt benne az alázat.
Memoárja max. egy lábnyom,
s legfeljebb a másvilágon.
Ment hát Réka, nem sült balul,
nem üldözte tovább vahúr.
Bőszen sétált be a célba,
csigalassan, elalélva.
Nem volt szufla benne szóra,
hetet ütött épp az óra.
Az odúhoz odaérve
holt fáradtan esett térdre.
Orra csillant holdvilágon,
„sosem volt még ilyen álmom”,
nyögte Réka félig ébren
az odúnak szegletében.
Egyszer aztán arra eszmélt:
látni kezdett, pont négy testvért,
kik nagy vígan gratuláltak
kalandvágyó kicsi lánynak.
Kérdezgették, tudakolták:
„Hogy került a zsákmány hozzád?”
„Milyen zsákmány, mi beszéd ez,
most én vagyok, aki kérdez!”
Ocsúdott fel kicsi Réka,
majd visszavett takarékra,
hiszen látta, amit mások:
megtépázott kotkodácsot.
„Nem álom volt, a nemjóját,
igazabb, mint a valóság!”
Ámuldozott sokadjára
édesanyja kis gyémántja.
S mindannyian lepihentek…
Ki látott ily’ happyend-et?
– – –
Ismertek már emberségbül,
nem ez lett a vége végül:
finom leves lett a tyúkból,
Réka jele meg a tyúkól.
Boldogan ment óvodába,
földet alig ért a lába.
Mind jól laktak, így örültek, egybe?
igaz volt ez, így görbüljek!
Boldog’ éltek, meg nem haltak
(mesehősök meg nem halnak).
Bennünk élnek hétről hétre,
fogjad, vigyed, fuss el véle!