Néha még hagyom eszembe jutni,
hogy egyetlen vágyam csak Te vagy,
s mindennap jó lenne messze futni, mert
elvétkeztem már a másnapra valót is
(pedig jól tudom mindig, hogy nem szabad);
hazuggá a megszegett alázat vert,
összetört mesét s igaz-valót is,
hogy holt lelkemnek áldozat maradj.
Néha még hiszem: ez csak a kezdet,
egy álnok holtponti magaslat:
szakadékod hátamnak szegezted, hisz
nagyon feldúsult bennem az ősi gazság
(ennyire a sarkok jege sem vastag);
s kétezer éve csak egyre messzebb visz
a jól kitapogatott igazság:
sokszor magamban is megtagadlak.
Néha még hiszem: ez csak a kezdet,
de tudom, hogy akkor a vég is:
életemet rég felém mereszted, s vagy
ember-, vagy embertelenségem védelmez
(s lásd, bennem veszett el az emberség is);
ilyenkor Te mindig el kell hogy szaladj,
hiszen megkopott jobbik részem ez –
de hagyom eszembe jutni mégis.
Néha fáj az eldobott örökség,
de könnyebb hátteret hazudni,
és néha tapogatva jövök még, míg
tudom, hogy szívemben a Te lázad lázad
(tán jobb volna erről semmit sem tudni);
s bár a felrúgott szövetségre alig
tapadhat ártatlan magyarázat –
mégis hagyom még eszembe jutni.
