(J. A. azonos című verse nyomán)
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
aki hinne bár, de nincs kinek,
s csöppnyi hitét marokba fogja,
nem is várva, hogy ki érti meg?
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
aki nem tudja, hogy ki lódít,
s mint az aranyat, úgy mossa
sok hamis között a valódit?
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
és mit érlel abban az Éden,
ki oltárt emel szent halomra,
és hamuvá ég saját tüzében?
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek jobb és bal egyre megy,
s beleszédül, hogy a voksa
„milliók közt az egyetlenegy”?
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
aki majmolja az ostobát,
meddig megy a lájk a posztra,
és lesz napról napra mostohább?
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
kinek a jólét csak délibáb,
s mind a tegnap, s mind a holnap
tó szélén törékeny délibáb?
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
aki a munka vesztes hőse:
zár a bolt, a kocsma, s a posta,
és hitelt nem kap senkitől se?
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
aki néha verset költöget,
de vigyáz, hogy ne érje csorba
a neveletlen kis kölköket?
Mondd, mit érlel annak a sorsa,
aki százhúsz éve született,
s hogy rálásson a szebb napokra,
azért „rágott szívéig szemet”?