Kerestelek a mélyülő mocsárban,
üres, magányos, szürke szobákban,
az ablakon át falra feslő fényben,
és a némán fuldokló sötétben.
Kerestelek a jeltelen jövőben,
a húsz éve félrerúgott kőben,
a bőségben, s a hínáros hiányban.
Kapkodtam utánad, majd kivártam.
Kerestelek még szikkadt, forró földben,
térdig érő, hideg hómezőkben,
a pirosban, a kékben és a zöldben…
Aztán nem kerestelek… Szántam, bántam.
Majd rád leltem két karodba zártan,
s most együtt vagyunk világ a világban.