Elmaszatoltam a múzsám rúzsát,
hajmeresztő lett tőle homlokom,
s még mindig érzem ajkának húsát
a ráncokból kelt pőre dombokon.
Már későre járt, mikor feszülten
kutattam rendhagyó rímek után,
s az asztal fölött görnyedve ültem
fejemhez kapva a kezem bután.
Múzsához a rúzs felettébb illett,
de amint jött, úgy ment is az ihlet,
s már rég más költők szívét facsarja.
Haragszom is rá e nyomós okkal,
hisz’ be kell érnem ezen sorokkal,
meg hát a szonett is így akarja.