(Nagymamának)
A nagymama lakóhelyén
állt egy vár, de már rom,
kis országunk majd’ közepén,
Székesfehérváron.
Panel erdő közepette,
aki akar, rálel,
mert annyira megszerette,
nem is menne már el.
A mi nagyink egész trendi,
on-line gémmel játszik,
nem győzi le soha senki,
nagymenőnek látszik.
Nem szereti, s nem akarja,
hogy nagyinak hívjuk,
de minekünk a nagymama
túl hosszú, s nem bírjuk.
Szállóigék, mint cinkosok,
teremnek nyomában:
„Maradjatok, míg felmosok,
bent a kis szobában!”
Egyebek is fennmaradtak,
ilyenek és mások:
„Halkabban, mert lent is vannak
lakók és lakások!”
„Sosem szabad elfeledni
tudjátok, gyerekek:
éppen annyit kell megenni,
amennyit kiszedek!”
A főmenü a húsleves,
sajtos hús sül hozzá,
ráadásul oly ízletes,
hogy azt sosem sózzák.
Nagymamának rend a lelke,
élén áll a porszem,
van hűtője, s fagyi benne,
de egy cseppnyi bor sem.
A nagymama, ha takarít,
patyolat lesz minden,
sikál, súrol, portalanít
legmagasabb szinten.
Hiszen pont a tizediken
van neki lakása,
bár ennek is van szerintem
negatív hatása.
Egyre többször fáj a lába,
lassan tud csak menni,
gyakran megy a gyógyszertárba
csodakrémet venni.
Ott dolgozott negyven évig,
rendezte a leltárt,
kiszolgált ő bácsit, nénit,
reá senki nem várt.
Tudománnyal tömi fejünk,
hiszen sokat olvas,
filmet is néz sokat velünk,
néha nem borzalmast.
Nagyi ma már hetvenkedik,
mit neki a nyolcvan,
annyi gondja legyen neki,
mint szájában fog van!
Mert ugyebár fogazata,
ritka, mint a kék ló,
sokat marad odahaza,
húzza ez a béklyó.
Unokái Csőrikének
hívják ezért sokszor,
vajon mi lesz, ha majd egyszer
elkészül a fogsor?
A nagyinak van humora,
érti jól a viccet,
húzza hát a négy unoka,
s erre ő csak biccent.
