Hidegen hagytál, jeges hidegen.
Te nem is voltál, én meg idegen
kézzel forró ajkadra kerültem –
s csüngtem ott árván, elhagyatva.
Még most is fázom, ha visszaréved.
Ajkadat látom, gőzölő képed
felém hempereg a napvilágon –
érezni még sincs mit, nem merek.
Jönnél közelebb, tudod, szeretem.
De legközelebb már nem tehetem,
hogy másnak melegével fűtelek –
legjobb, ha örök jégbe áslak.
mint az átlőtt csontú eb, mint ki sem talált, összevissza istenek: dobálja magát a tenger. dühénél csak kínja nagyobb: az örök idővel volt ő viselős,
kilakoltatnák az elnyújtott csendek, csókod nélkül telt éjek, de velem hál, nálam ébred, fészket rakott bennem rég az Érzet. otthonát rejtelmes léte aranyfonállal körbeszőtte, hagyott
Nekiindulunk, körbejárjuk a mohás temetőt, talpunk alatt csigák roppannak, felriadnak halottaink, alufóliával takart fésűk zenélnek szomorkásan a megbomlott nyárban. Rendőrkutyák terelik helyes irányba az elkóborolt
A honlapot készítette:
Promix Universal Kft.
