—
Én szökkentem szárba, s te borulsz virágba,
évelő életünk csak együtt nem árva.
—
Kétszer tíz, az mennyi, ha több nem adatna,
s lesz-e még majd ennyi, sok-sok feladatra?
Kapunk-e még húszat, vagy esetleg többet,
mit hagyunk majd hátra utánunk jövőknek?
Mi fért bele eddig, mennyi volt az élet,
ha most találkoznánk, most is szeretnélek?
Mennyit néztünk hátra, és mennyit előre,
hányszor estünk hasra, s tanultunk belőle?
Mennyi volt a bántás, mennyi volt a vigasz,
mennyi megbocsátás, mennyi minden igaz?
Volt-e benne elég fájdalom és öröm,
óhaj a négyzeten, meg sóhaj a köbön?
Volt-e másodpercre végleges szakítás,
kozmikus vonzalom, szánalmas taszítás?
Hányszor voltam veled kegyetlen és durva,
kötöttünk-e békét minden háborúba’?
Dicsértem hajadat, ruhádat elégszer,
voltál-e jobbomon alábecsült ékszer?
Megköszöntem néha, hogy melletted lettem
egyre jobb emberré, s magam megszerettem?
Te tudsz-e szeretni ennél sokkal jobban,
s el fogsz-e viselni szörnyű állapotban?
Sosem tudjuk meg már, számot vetni nem kell,
veszélyes a leltár, csőre töltött fegyver.
Nem tudod, hogy mit mondj, nem is kell most semmit,
egyek lettünk egykor, s egyek leszünk mindig.
Istenünk vezet majd átölelve minket,
összefogva végleg felemás szívünket.
Nem volt csere, s nem lesz, görbülhet téridő,
nincs több középkezdés: második félidő!
