Tompán morajlik a város,
szemem meg végsőkig álmos,
szobám fénye is el-elszalad.
A föld alatt ordít a mély,
felbugyog, s a remegő éj
meg-meglebbenti aranyhajad.
Közelebb vagy, mint azt érzem,
hisz fáj, ha bárki merészen
a közöttünk lévő űrbe csap.
S te érzed szívverésemet:
átélnék még egy életet,
hogy magaménak mondhassalak.
Nem lehet, csak ez egy szabad,
mely megőrül, ha szól szavad,
akár nekem vagy akár másnak.
Részeid belém hullanak,
s ha összeállnak, bántanak,
csak hogy boldogan megbocsássak.
Mosolyod megalázni kész,
ha üres szemedben láz igéz
és meleg, bénító alázat.
Lényed egy kavargó örvény
bennem, amire nincsen törvény,
sem hit, sem egyéb magyarázat.
Belém látsz, én ezt jól tudom,
s megbocsátsz, ha átálmodom
veled minden búgó éjszakát.
S ha tudod, milyen közel vagy,
csak Te üldözöd távolabb
az éj tündöklő aranyhaját.
