– Uram! Jól vagy? Egészen elfehéredtél! Főleg a ruhád – ugrott fel kétségbeesetten Mennydörgés Fia Jakab, Jézus egyik tanítványa.
– Csuti már! – parancsolt rá az Úr – tényleg ez döbbent meg legjobban abból, amit látsz?
Jakab megdörzsölte a szemét, és még jobban megrémült.
– Jézusmária! – kiáltott fel – itt van Illés! És Mózes!
– Na látod! – válaszolt az Úr – ezen a te helyedben már én is meglepődnék. De csak nyugi. Ne merészelj félni!
– … De hát ők halottak!
– Hogy a túróban lennének halottak! Tudod te, hogy mit beszélsz? Hiszen Jahve, az én Atyám, a te Istened az élők Istene. Hát nem olvastad?
– De én azt hittem, hogy azt úgy kell értelmezni…
– Ne gyere nekem ezzel a rossz farizeus vagy szadduceus szöveggel. Értelmezni… Nem akarsz inkább lemenni a hegyről?
– Távol legyen, Uram! Én a végsőkig ragaszkodom hozzád.
– Jól van már, mondtam, hogy nyugi! Ülj vissza a fenekedre, a társaid mellé.
– De ekkor meg Péter állt föl, aki hallotta az iménti párbeszédet.
Mózes és Illés kezüket arcuk elé tartva kuncogtak a háttérben.
– Uram! – kezdte Péter – jó nekünk itt lenni. Ha nem bánod építenék egy sátrat Neked, egyet Mózesnek meg egyet Illésnek.
– Simon, Simon, Jónának fia! – feddte az Úr – Megint előbb jár a szád, mint az eszed. Minek a három sátor?
Péter visszaült a „szeretett” (Mennydörgős) tanítvány meg a tesója mellé, és végre odafigyeltek a csodára. Elég sokat láttak már, nem volt számukra szokatlan. Elcsendesedtek, már nem féltek annyira, és szemüket, fülüket tágra nyitották. Jézusék a nagy prófétával, meg a törvények hozójával azonban elég messze álltak, csak szófoszlányok jutottak el hozzájuk, meg látták azt a ragyogást, ami Mesterüket körülvette. Ismét bűntudatot éreztek, mert azt viszont jó hangosan mondta az Atya, és nyilvánvalóan nekik szólt, hogy „Ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm. Őt hallgassátok!””
Gyönyörködtek – ez nem volt nehéz -, és hallgattak.
Mózesnek volt a legerősebb hangja, és hallották, amint megkérdezi a másik kettőt:
– És azt hallottátok, hogy …. hány zsidó kell… egy villanykörte becsavarásához?
Aztán semmi, majd mind a hárman nevettek.
Illést már halkabban hallották. De nagyon füleltek. Mózeshez intézte szavait. „Te próféta vagy. És jól vagy. Én hogy vagyok?”
Jézus nevetett.
Aztán már suttogóra fogták a hangjukat, és a három igyekvő tanítvány semmit sem hallott.
– Komolyra fordítva a szót, téged, Uram, holnap keresztre feszítenek – súgta Jézusnak Illés.
Jézus nemcsak eltakarta a száját, hanem befogta, hogy visszatartsa kibuggyanó nevetését. Mózes és Illés elképedten bámultak rá.
– Bocsássatok meg! – mondta Jézus, amikor már uralkodni tudott a hangján. Igen tudom. És az kegyetlen fájdalom lesz. A testieket elég jól bírom, de lelkileg is.
– Akkor meg min nevettél? – kérdezte két társa elképedve.
– Eh! Csak azért… – mondta Jézus könnyeivel küzdve, mert eszembe jutott a Brian életének egy jelenete. Nézzétek meg, ha majd megírják, marha vicces. Meg hát nem elképesztő, hogy a legnagyobb szájhősök élvezettel végignézik annak az Istennek a halálát, kínhalálát, akiket minden igyekezetükkel szolgáltak? És ennek az Istennek a nevében. Legalábbis ezt adják be a népnek, meg az ügyesebbek maguknak is. Szegény Atyám, aki állítom, hogy jobban szenved majd, mint én magam, hiszen mivel egylényegűek vagyunk – ezen most ne nyissunk, kérlek, teológiai vitát – gyakorlatilag kénytelen öngyilkosságot elkövetni azokért a teremtményeiért, akiket viszonzatlanul szeret. Mint egy hősszerelmes – sőt, nem is mint. Ti nem látjátok, hogy ez milyen abszurd? Imádom az abszurd humort, de három évem alatt senki sem nevetett a vicceimen. Ismeritek például azt a mondásomat, hogy „… vagy van-e köztetek, aki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy arasszal?” Drága tanítványaim faarccal hallgatták. Sőt, képzeljétek, egy farizeus, aki hallgatózott, kipróbálta otthon, hogy neki sikerül-e, csak a szokásos, hogy megcáfolhasson. Bezárkózott a belső szobájába, és csak növelte, növelte magában az aggodalmaskodást. Bele is halt – szegény. A Sátán, aki tudja, hogy esélytelen, megint be fog próbálkozni. Az emberek pedig…
Meg az én szeretett Palikám, tudjátok, Saul, akit egy időre megvakított a látásom, később majd azt írja, hogy az Atya, aki az egyetlen fiát feláldozta értetek emberekért, hogyne ajándékozna nektek mindent? Szerintem ezt ő sem vette észre, hogy inkább fenyegetésnek hangozhat, mint bíztatásnak. Ha az Atya feláldozza, egyetlen fiát, akit a legjobban szeret, akkor…
– Igen, ezt értjük. De összességében mégsem értjük a nagy jókedvedet!
– Nem gond. Ehhez az ember lassan hozzászokik. De én azért jöttem a Földre, hogy örömöt szerezzek az embereknek. Nem akarom, hogy azt gondolják, hogy valami fancsali pofa vagyok. Higgyétek el, a legtöbb bölcs derűs. És ezt sokan le fogják írni, akik egyébként tök komolyan veszik magukat. Tudjátok mi tetszik nekem? Nietzsche írta, egyik legnagyobb ellenségem. Lehet, hogy akkor már megőrült, de szerintem ez jó állt neki. „Példának soha senkit se’ vettem/Magam házában óv a magány/És minden mestert kinevettem/Ki nem nevetett önmagán.
Egyszóval muszáj az egészen vagy sírni vagy nevetni. Én az utóbbit választom. Remélem, majd lesznek tanítványaim, akik értékelik a humoromat is, és maguk is emellett döntenek.
Mózes és Illés úgy tettek, mintha nevettek volna, de elég rosszul játszották meg, mert az Atyán kívül ők is azok közé tartoztak, akiknek több kínt okozott Jézus szenvedése, mint neki magának. De ezeknek szerzett később legnagyobb örömöt feltámadása.
