Ez egy olyan – bővebb magyarázatra nem szoruló – tény, mint az, hogy a Gyu-madár gyúr. Máig emlékszem egykori barátom, szerzőtársam, Ménes Attila egyik mondására, amikor arról panaszkodtam neki, hogy „írásrekedésem” van. „Mióta nem írtál?” – kérdezte. „Hát már nagyon régen. Hónapok óta. Lehet, hogy már nem is vagyok író” – válaszoltam neki. „Dehogynem” – mondta. „Csak te most egy olyan író vagy, aki nem ír”. Ezzel annyira megnyugtatott, hogy utána még évekig nem írtam semmit.
Ezzel szemben van egy latin mondás: „Nulla dies sine linea” – azaz „Ne teljen el egy nap sem anélkül, hogy legalább egy sort leírnál”.
Nos, bár mindkét állítás igaz, mostanában az utóbbit igyekszem előnyben részesíteni. Nincs kedvem írni? Gyakran előfordul. De nekem az imádkozáson, Istennel való beszélgetésen kívül ez a leghatékonyabb módja annak, hogy feldolgozzam tapasztalataimat, rendet teremtsek a fejemben rendszeresen kialakuló káoszban. Úgyhogy ilyenkor kedv nélkül írok. Álmos vagyok? Beteg vagyok? Lusta vagyok. Lehet. Akkor álmosan, betegen vagy lustán írok. Satöbbi, satöbbi. Azt hiszem ez az az alázat, amelyet a keresztyénnek Krisztussal és az emberekkel szemben is – a művésznek pedig a művészettel kapcsolatban, a mesterembernek a m3sterségével szemben tanúsítania kell.
Kurt Vonnegut szerint egyvalakinek, vagy legalábbis egy nagyon szűk körnek kell írni, ahhoz, hogy stílusunk egységes és egyedi legyen. „… ha kitárjuk írásunk tüdejét az egész világ előtt, csúnya tüdőgyulladást kap…”. Ő a nővérének írt. Én ebben nem teljesen értek egyet a mesterrel, mert én mindenkinek írok. Bár igazából mégis teljesen egyetértek vele, mert csak néhány barátom, szerzőtársam kritikájára adok; és – végső soron – csak egy személy tetszését igyekszem elnyerni: Jézusét. Azaz kettőét, mert a saját magamét is, de ha az elsőként említett barátomnak tetszik, akkor már elégedett vagyok. Kb. néhány óráig. Aztán már csak művem hiányosságait, hibáit, gyöngeségeit látom – és reménykedem benne, hogy ezekből tanulok, és a következő már valamivel jobb lesz.
De mindez a kedves olvasót egyáltalán nem érdekli – ezek az író mindennapos belső kínjai. Tehát elnézésedet kérem, hogy untattalak vele, de erre nézve talán elfogadod magyarázatomat: szeretlek téged, és ezért szeretném minden gondolatomat, élményemet megosztani veled, és érdekel a véleményed, legyen az akár tetszésnyilvánítás, akár szigorú, építő kritika. Ezért – kérlek! – te is írjál. Ha mást nem is, legalább szólj hozzá, válaszolj nekem arra, amit közlök veled!
Köszönöm, hogy meghallgattál.
Isten áldjon!
DECEMBERI PÁLYÁZAT
december 1, 2024
