A Nikomédiában üdülő Maximinus császár e kora reggeli órán egyre csak rótta a hosszokat háza belső kertjében kialakított csinos kis medencéjében. Fiatal volt még, és nem akarta elveszteni kondiját, most, hogy a hadvezérség után egy kevésbé sportos hivatalt töltött be. Nem is beszélve arról, hogy izmos teste kívánta a testgyakorlást, amit rendkívül élvezett. A hatalmas házban még mindenki aludt, egy-két őrségbe állított katonáját kivéve. Csend volt tehát, és gyönyörködve hallgatta az erőteljes karcsapásaitól csobbanó víz hangját.
A főbejárathoz látogató érkezett. Csoszogó léptei zajára felserkent a kapu mellett bóbiskoló katona, és egy kissé egyenesebb tartásba helyezkedett. A jövevényt azonban jól ismerhette, mert nem állította meg, sőt, kényelmesen visszadőlt a kapufélfának, amikor Firniákus – mert ő volt a látogató – elhaladt mellette. A görbe hátú, nehézkesen mozgó, rozzant, és némiképp elhanyagolt külsejű, koránál vagy húsz évvel öregebbnek látszó patrícius egyenesen a ház urának belső kertje, annak is csinos kis medencéje felé tartott.
– Üdv néked, nagy cézár! – kiáltotta a vízben tempózó uralkodónak.
Maximinus válasz-üdvözletként csak a karját lendítette Firniákus felé, és buzgón tempózott tovább. Látogatóját – úgy tűnik – ez nem elégítette ki, mert egy percnyi udvarias várakozás után megpróbálta rávenni a császárt, hogy szálljon ki a vízből, amit az némi bosszúsággal meg is tett. Felkapta fürdőlepedőjét a medence melletti márványszobráról, és alaposan ledörgölte magát.
– Mi járatban vagy cimbora? – szólította meg a már türelmetlenül várakozó vendégét.
– Először menjünk be, és üljünk le! – mondta Firniákus – Beszédem van veled.
– Jól van – egyezett bele a császár, és mindketten beléptek a ház legközelebbi termébe, ahol egy jókora asztalon ínycsiklandó csemegék vártak az éhes császárra. Maximinus lehevert az asztal mellé, és egy kínáló mozdulatot tett a gyümölcsök és hústálak felé. De Firniákus elhárította.
– Valérius! Komoly dologról akarok veled beszélni – mondta.
– Nem tudom, ennek miért lenne akadálya, hogy közben alaposan megreggelizzünk? – fejezte ki kétkedését és aktuális szándékát a császár.
– Mert a figyelmed teljességét szeretném birtokolni – válaszolt határozottan Firniákus.
– Rendben van. Hallgatlak – jelentette ki a császár, nagy falatot tépve fogaival a kezében tartott méretes csirkecombból.
Firniákus rosszalló tekintetet vetett rá, de nem akart túllépni egy bizonyos határt, ezért csak egy ajakbiggyesztést engedett meg magának.
– Császárom, ha még több évre, vagy inkább azt mondanám, több hónapra akarsz tervezni, muszáj megerősíteni a hatalmadat.
Maximinus szája megállt a csirkehúst őrlő mozgásában, és egy egész picit tátva maradt.
– Úgy gondolod, Firniákus? – mondta a száját kitöltő hústól nehezen artikulálva. – És vajon miért gondolod úgy?
– Valerius! Jelenleg nem te vagy az egyetlen császár a birodalomban, de még azt sem mondhatnánk, hogy kevesen vannak, akik pályáznak a császárságra. A te hatalmad pedig folyamatosan gyengül, amióta befejezted dicsőséges utolsó hadjáratodat Pannóniában.
– Igen, ezt én is érzem – sóhajtott nekiszomorodva Maximinus.
– Akkor tegyél ellene! – buzdította Firniákus.
– Mit tehetnék? – kérdezte a császár.
– Nos, éppen erről akarok veled beszélni, nagy cézár.
– Hallgatlak, kedves Firniákus.
– Azt látod, cézárom, hogy a szenátustól nem sok jót remélhetsz. Ahol csak tudnak, megakasztanak szándékaidban, amikor nagy ritkán legalább vannak szándékaid.
– Igen. Ez sajnos így van.
– Az marad tehát, hogy népszerűségedet a köznép meghódításával kell növelned.
– Mi módon tehetném?
– Nézd, Valérius: szerinted mi kell a népnek? Mire bukik?
– Bár tudnám, kedves Firniákus, bár tudnám! – legyintett lemondóan a császár.
Firniákus egy kissé oldalt fordította fejét, hogy megvető grimaszát elrejtse az uralkodó elől.
– De hát ezt mindenki tudja a római birodalomban, nagy cézár! A népnek, ha már jóllakott, cirkusz kell, szórakozás.
Ekkor egy fiatal, félmeztelen, csupa izom rabszolga lépett be a terembe a ház belső része felől. A császár kedvtelve nézett szemrevaló tulajdonára.
– Parancsolsz valamit, uram? – kérdezte.
Maximinus ajka – már amennyire teletömött szája engedte – széles mosolyra húzódott, mert az az ötlete támadt, hogy majd most bizonyítja Firniákus előtt, hogy igenis népszerű.
– Igen, Kigurtus – válaszolt, miután csak azért, hogy beszélni tudjon, hősiesen, rágatlanul lenyelte a maradék húst. – Mondd meg, kire voksolnál, ha népszavazás lenne arról, hogy ki legyen a császár?
– Népszavazás lesz? – kérdezte döbbenten Kigurtus.
Ettől a császár is zavarba jött, és ijedten fordult Firniákus felé.
– Népszavazás lesz? – kérdezte ő is. Majd visszafordult Kigurtushoz. – Ki mondta neked, hogy népszavazás lesz?
– Te mondtad az előbb, ó nagy cézár!
– Dehogy mondtam! – kiáltotta Maximinus. – Már csak az kellene! – és ismét Firniákushoz fordult: – Népszavazás lesz, Firniákus?
Firniákus most nem tudta elrejteni arcát a császár elől, ezért uralkodott arcvonásain, nehogy az uralkodó meglássa rajta a gúnyt. – Nem, Valérius – mondta, mintha egy gyermeket nyugtatgatna. – Dehogyis lesz népszavazás. Egy diktatúrában nincs népszavazás.
– Akkor jó – mondta Maximinus.
– Viszont – mint mondtam – erősíteni kellene a pozíciódat, nagy cézár.
– Igen, igen. Csak tudnám hogyan?
– Császárom! Mi kell a népnek? Emlékszel?
– Nem. Mi kell neki?
– Természetesen cirkusz – ismételte Firniákus.
– Persze, hiszen ezt mondtad már, kedves Firniákus. De mégis mire gondolsz? Valami jó színdarabra?
– Nem. Annál ütősebb dolog kell. Ami igazán mélyen hat.
– Vagyis?
– Vér. Vér kell, Valérius!
– Valami vadállat-viadalra gondolsz.
– Nem. A nép az embervértől ittasodik meg legjobban – mint az köztudott.
– Igen. Ez köztudott – ismételte a császár. – Tehát gladiátor-viadalt rendezünk.
– Nem éppen erre gondoltam, császárom. Ne pocsékoljuk erős rabszolgáinkat! Nikomédiában elég sok keresztyén él, és néhány éve már nem zaklatjuk őket vallásuk miatt. Sőt, mivel üldözésük kiment a divatból, még több évtizedig számíthatnak arra, hogy nyugalmuk lesz a római birodalomban. De ezek a kivégzések mindig a nép nagy tetszésével találkoztak, ezért egy kisebb fajtát rendezhetnénk.
Maximinus, aki hadvezérként hozzászokott, hogy felfegyverzett, veszélyes ellenséggel nézzen szembe, undorodva borzongott meg az ellenállásra képtelen, gyenge emberek lemészárlásának gondolatától.
– De nekem semmi bajom a keresztyénekkel – mondta. – Szelídek és ártalmatlanok. Miért öljem meg, hiszen egyáltalán nem gyűlölöm őket?
– Gyűlölet…! – kiáltott fel megvetően Firniákus – ennek semmi köze a gyűlölethez, Valérius. Ez politika. Egy kisebb kivégzéssorozat jót tenne a népszerűségednek.
– Biztos?
– Nem bízol bennem?
– Jó. Hát legyen! – döntött a császár. – Hogy gondoltad?
– Nemsokára eljön a mi Vénus istennőnk ünnepe. Ezekben a napokban, szokás szerint valamennyien áldozatokat mutatunk be, és ajándékokat viszünk úrnőnknek. Egyszerűen kihirdetjük, hogy mindenki hozza el ajándékait valamelyik Vénus szoborhoz vagy templomba, mert aki nem teszi, arra halál vár! Ezt a keresztyének nem fogják megtenni. Így az ürügyünk már megvan – a többi csak szervezés kérdése.
– Hát nem örülök neki, Firniákus – nyilatkozott a császár. – De ha muszáj, akkor legyen meg!
– Muszáj, felséges uram.
– Bár érteném, hogy ezek az ostoba keresztyének hogyan képesek meghalni egy névért, az Istenük nevéért, vagy egy kétszázötven éve keresztre feszített ember emlékéért?
– Ezt én sem értem, cézárom, de most nem is fontos. Egyébként úgy tapasztaltam, hogy más területeken nem annyira ostobák. Komoly tudósok is akadnak köztük. Szerintem inkább csak fanatikusak. De – mint említettem – ez egyáltalán nem fontos a mi szempontunkból.
– De most már aztán félre a komoly dolgokkal, kedves Firniákus! – kiáltotta Maximinus. – Igyunk ebből a finom, görög mézborból! – mondta az asztalon álló aranykancsóra mutatva.
Eljött Vénus istennő ünnepe. A rómaiak koszorúkat és ajándékokat helyeztek el bálványuk szobrainál és templomaiban, a birodalom szinte kivirágzott. A mindenhol kihirdetett császári rendelet ellenére a keresztyének valóban nem helyeztek el virágokat vagy ajándékokat, hiszen ez hitük szerint bálványimádás lett volna, utálatos az ő Istenük, Jézus előtt. A császár végrehajtói kedvükre válogathattak közülük, hogy kit akarnak kivégeztetni, előtte pedig, szokás szerint, kínzásoknak alávetni. Nikomédiában már össze is fogdostak vagy ötven keresztyén férfit, akik a császári katonák ismételt felszólítására sem mutattak be áldozatot Vénusnak. A centuriát, amelyet ezzel a feladattal bíztak meg, Adrianus vezette. Maximinus azért őt választotta, mert ismerte keresztyéngyűlölő érzelmeit.
Az eset azért volt furcsa, mert Natália, Adrianus imádott felesége megtért, és nagy titokban csatlakozott a keresztyén valláshoz. Most olyan „munkához” csomagolt férjének útravalót, ami miatt vérzett a szíve, mégis hű maradt asszonyi kötelességéhez. Kora reggel útjára bocsátotta Adrianust, majd amikor az már nem láthatta-hallhatta őt, megáldotta távozó párját, és – mint sokszor, amikor egyedül maradt – buzgón imádkozott érte.
Adrianus kapitány még a többi harcoshoz képest is rendkívüli önuralommal rendelkezett, most mégis nehezen tudta leplezni a lelkében tomboló indulatokat. Ezért a szokásosnál merevebben lépett oda katonáihoz, amikor az este nyirkos, minden kényelmet és minden berendezést nélkülöző celláikba zárt keresztyéneket kivezettette velük a kínvallatás helyére. Szárazon felszólította a foglyokat, hogy itt az utolsó lehetőség arra, hogy áldozzanak Vénus istennőnek, mielőtt megkorbácsolják őket; az utolsó lehetőség, hogy elkerüljék a császári rendelettel való szembeszegülésért járó halálos ítéletet.
Adrianus teljes szívéből szerette az életet. Ez volt az oka annak, hogy megvetett mindenkit, aki valamilyen súlyos ok nélkül eldobja magától, vagy hagyja, hogy elvegyék tőle. Tudta, hogy létezik ilyen súlyos ok. Például ha egy centurio-t bekerít az ellenség, és két lehetősége van: vagy elfogják, és megölik úgy, hogy előtte még sok kárt tehetnek benne, vagy a kardjába dől és végez magával. Ezt elfogadta. Sőt, ő maga is életét adta volna imádott felesége megmentéséért vagy a császárért. De odadobni az életet egy istenért?! Ő tisztelte atyái valamennyi istenét, de életét egyikért sem áldozta volna. Ez ostobaság! Az ostobaságot is utálta, ami tapasztalata szerint legtöbbször makacssággal párosult. De az ostobaságnak és makacsságnak is a legalja, ha valaki nem ragad meg minden eszközt, amivel megóvhatná életét, az egyetlent, a megismételhetetlent, a legdrágábbat – nos, nagyjából ezért gyűlölte a keresztyéneket. Személyesen még nem vezetett, nem is látott ilyen kivégzést, de cseppet sem bánta, hogy Maximinus rábízta a feladatot.
Csak nézte – magára erőltetett nyugalommal – ezt a négy tucat férfit, akik mintha nem is hallották volna az előbb elhangzott figyelmeztetését, csak mozdulatlanul álltak a katonák között, várva, hogy megkorbácsolják őket. Néhány perc elteltével Adrianus intett katonáinak, akik kemény korbácsütéseket mértek a hitvallókra.
Adrianus leült egy gránittömbre, és üveges szemmel, lelkében fortyogó gyűlölettel bámulta őket. A téren, ahol mindezek történtek, lassan minden piroslott a vértől. A megkínzottak teste és ronggyá szakadt ruhája, az őket ütlegelő katonáké; a földön is vértócsák keletkeztek. Már nikodémiaiak százai, talán ezrei állták körül őket, és nézték a régen látott, de ismert kimenetelű eseményt, aminek – jól tudták – ez még csak lágy, bevezető akkordja, amely csonttörések crescendo-ján keresztül máglyatűzzel fog csúcspontjához jutni.
Adrianus azonban csak a keresztyéneket nézte. Gyűlölettel és értetlenül, pedig nagyon szerette volna megérteni, hogy miért teszik, amit tesznek. És egy idő után érezte, hogy nem bírja tovább a tétlen szemlélődést: cselekednie kell. Inkább zsigerei adták ki a parancsot, mint az agya, amelynek hatására felállt, bár nem tudta még, hogy mit akar tenni. Odalépett a hozzá legközelebb térdelő korbácsolt férfihoz, és intett katonájának, hogy álljon le. A katona engedelmesen leeresztette korbácsot tartó kezét, a másikkal izzadt homlokát törölgette. Körülöttük tovább zuhogtak a korbácsütések a felsebzett testekre, a jellegzetes suhogó-csattanó zajjal, és hatalmas méhkasként zúgott a bámészkodó köznép. A katonák fél szemmel fölnéztek a centuriora, aki most – hogy csend legyen – erős kiáltással és egy széles mozdulattal mindannyiuknak megálljt parancsolt. Valóban nagy csend lett, mert a több száz (vagy több ezer) fős tömeg is kíváncsian elhallgatott. Ez váratlan fordulat volt, és tudni akarták, hogy a századosnak mi a szándéka. De Adrianus egyelőre csendben állt a megkínzott, ronggyá szakadt ruhájú és bőrű honfitársa mellett, és indulataival küszködve vizsgálgatta őt. A megkorbácsolt keresztyén férfi sem tudta, hogy mi történik, ezért arcát, amely a sok ráfröccsent vér alatt ráncokkal barázdált öregember-arc volt, a százados felé fordította.
– Hogy hívnak? – kérdezte tőle Adrianus.
– Sapientus vagyok – felelte az öregember, akinek szemében a fájdalomkönnyek nedvessége alatt eleven tűz égett.
– A neved bölcs, öreg. De te magad vajon az vagy-e? – kérdezte visszafogott indulattal Adrianus. – Meg tudod nekem mondani, hogy miért vállalod a halált?
– Bármelyikünk meg tudja neked mondani, Adrianus – felelte a férfi. – A mi Krisztus Urunkért.
– Ostoba! – kiáltotta nagy felindulással Adrianus. – Mit adhat neked a te „Krisztus Urad” halálod után?
– „Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek” – válaszolt az öreg.
Adrianus megingott erős lábain, mintha halálos sebet kapott volna. És így is volt. Amit az idős keresztyén férfi mondott, szíven találta. Száját kitátotta, de nem azért, hogy szóljon, hanem hogy levegőhöz jusson. Mondatok és mondatfoszlányok viharzottak át elméjén, amelyeket Natáliától hallott az elmúlt két-három év során, amióta felesége „megváltozott”. Egy szerető Istenről, az örök életről, Krisztus megváltó haláláról és feltámadásáról – csupa olyasmiről, ami az ő istenekről alkotott fogalmaitól idegen volt. Most az öreg szavainak hatására valahogy összeállt benne az eddig homályos, darabokra tört kép, és egyszeriben éles és pontos lett. Lassan megnyugodott, mély lélegzetet vett, és mire stabilan megállt a lábán, már nem ugyanaz az ember volt, mint egész addigi életében. Így, újjászületve válaszolt Sapientusnak.
– Ha ez így van, akkor én is ezt az Istent akarom tisztelni – mondta, és felsegítette a még mindig előtte térdelő embert. – Mondd meg, mit kell tennem, hogy közétek tartozzam!
– Már közénk tartozol – válaszolta Sapientus. – Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül.
– Akkor kereszteljetek meg! – kiáltotta lelkesen Adrianus.
A köznép elámulva figyelte a jelenetet; és a centuria katonái is csak most tértek magukhoz zsibbadtságukból. Egyszerre két-három katona is odarohant a láthatóan eszét vesztett parancsnokukhoz, és karjait megragadva megpróbálták elvonszolni a kivégzőhely közepéről. De Adrianus meg sem hallgatta kijózanítónak szánt bajtársi szavaikat, lerázta őket magáról, és így kiáltott:
– Engem is korbácsoljatok meg, mert én is keresztyén vagyok!
A katonák erre természetesen nem voltak hajlandók, arról azonban fogalmuk sem volt, hogy mit tegyenek.
Annál inkább tudta Firniákus, aki a nép közé vegyülve élvezettel figyelte az eseményeket, egészen addig, amíg népszerű századosuk meg nem bolondult. Ekkor viszont a tőle telhető leggyorsabban cselekedett. Tudta magáról, hogy lassú, ezért odaintette magához az egyik őrálló katonát a tér széléről, és fülébe súgta: „Pattanj lóra, fiam! Vágtass, ahogy csak bírsz Maximinus császár házába, és mondd neki, hogy jöjjön ide, én hívom! De nagyon siessen!” Majd a tőle telhető legnagyobb tempóban kicsoszogott a császár házától a térre vezető útra, hogy még időben beszélhessen vele, és felkészíthesse arra, amit nem szívesen fog megtenni, mégis ebben a helyzetben meg kell tennie.
A téren hatalmas zúgás és kavarodás támadt. Eközben Adrianus csak úgy itta magába új testvérei szavait, amelyekhez hasonlókat korábban csak azért hallgatott meg hitvese szájából, mert mindenkinél, saját lelkénél is jobban szerette őt. A testvérek örültek neki, és bár súlyos sebekből véreztek, szívesen hallgatták a kisgyermek módjára szüntelenül kérdezősködő századost.
Egyszerre csak egy vágtató ló érkezett a térre, és akik először felismerték a lovast, kiáltozni kezdtek:
– Áve, cézár!
A katonák egy pillanat alatt összeszedték magukat, kiegyenesedve megálltak ott, ahol voltak, és tekintetüket volt hadvezérükre emelték.
Maximinus ruganyosan leugrott lováról, és egyenesen kapitányához lépett.
– Mi történik itt, Adrianus? – vonta kérdőre a Firniákus által előírt nagy haragot színlelve. – Úgy látom felbomlott a rend! Nem te vagy ennek a centuriának a vezetője, akinek itt parancsolnia és irányítania kell?!
Adrianus sugárzó arccal fordult volt hadvezéréhez.
– Már nem, ó nagy cézár! Csak egy egyszerű keresztyén vagyok. Ha jónak látod, engem is korbácsoltass meg, mert többé nem tisztelem azokat a bálvány-isteneket, amelyeket te, – majd szélesen körbemutatva folytatta – és ez a nép!
– Így is lesz! – fortyant fel a császár a parancsmegtagadó centurio láttán, és a közkatonákhoz fordult. – Vonjátok őt is kínpadra, és korbácsoljátok meg, ha nem hagyja abba ezt az őrültséget!
A katonák megrémültek, de a császárnak nem mertek ellentmondani. Megragadták Adrianust, aki most nem ellenkezett. De minden szemlélő számára világos volt, hogy szinte csak simogatják a korbáccsal.
– Hé, ne így! – dühöngött a császár. – Ha nem akartok mellé térdelni, akkor úgy korbácsoljátok meg, mintha minden ütéssel meg akarnátok ölni!
Erre a katonák még jobban megijedtek, és olyan ütéseket mértek Adrianusra, hogy hamarosan kiomlottak belső részei.
– Állj! – vezényelt ezt látva a császár. – Most még ne öljétek meg! Hadd menjen a cellába a hozzá hasonlókkal, aztán holnapután reggel, ha addig nem tagadja meg őrültségét, törjétek össze a lábszárait, akárcsak ennek a többi bolondnak!
Natália öröme leírhatatlan volt, amikor megtudta, hogy férje keresztyén lett. Ezért amikor Adrianust hazaengedték, hogy elbúcsúzzon tőle, először be sem engedte otthonukba, mert azt hitte, hogy a rá váró halálbüntetés elől akar menekülni. Mikor azonban a saját ajtaján hiába zörgető, és imádott felesége hitén még jobban felbuzduló, boldog férfi meggyőzte új hitében való állhatatosságáról, örömkönnyekkel a szemében borult régi-új hitvese vállára. Mindketten büszkék voltak arra, hogy Adrianus élete feláldozásával mutathatja meg mindenkinek Jézus Krisztus iránti háláját és hűségét. A rövid, de annál szerelmesebb búcsú után Adrianus visszatért cellájába, a többi testvérhez. Natália pedig néhány asszonytársát összetoborozva, bement hozzájuk ápolni sebeiket, és élelemmel, vízzel ellátni a halálraítélteket. A császár tudomást szerzett erről, és megtiltotta, hogy nőket engedjenek be a cellákba. Ekkor Natália és asszonytársai levágták a hajukat, férfiruhát öltöttek, és továbbra is etették-itatták és ápolták a foglyokat. Cellatársai a rendelkezésükre álló rövid idő alatt igyekeztek minden Krisztussal kapcsolatos ismeretüket megosztani a volt kapitánnyal, és egy bögre ivóvizet feláldozva megkeresztelték őt.
Az ünnep harmadik napján, a téren, bámészkodó embertömeg előtt összetörték a hitükben továbbra is kitartó, megátalkodott keresztyének lábszárcsontjait, amibe legtöbbjük bele is halt. Ez volt a büntetéssorozat vége, mert a rómaiak nem hitték, hogy valaki túlélheti; és a protokoll szerint ez után következett a holttestek máglyán való elégetése. De a rendkívül edzett, és erős szervezetű Adrianus még élt. Natália bíztatására, és saját elszánt akaratából kérte a kivégzőosztag új parancsnokát, hogy lábai összetörése után a kezét is vágják le. Az életerejétől és elszántságától elképedt új centurio nem mert ebben egyedül dönteni. Utasítást kért a császártól, aki gyorsan megüzente döntését: „Kivégezni!”
A téren már felállították a máglyákat, miközben szóbeszéd útján elterjedt a hír, hogy meggyújtásuk előtt rendkívüli, izgalmas látványosság várható. Erre olyan sokaság gyűlt össze, hogy még egy külön centuriát kellett kivezényelni, amely kordonnal biztosítja a középen elhelyezkedő kivégzőosztag tevékenységét. A többezres tömeg feszült csendben várakozott, amikor Adrianust kivonszolták, karjainál fogva. A hóhér egy üllő-szerű, de annál jóval nagyobb vasszerkezetre fektette Adrianus karját, és elképedten nézte a kiomlott belső szerveit maga mellett húzó, megcsonkított százados örömtől sugárzó arcát, amely mintegy fél méterre volt az övétől. Ezen a vasszerkezeten általában fejeket szokott lecsapni, most azonban egy kezet fog. Mindkét csapás eredménye halál, csak míg az előbbié azonnali, az utóbbit akár néhány percig is eltartó iszonyatos kínok előzhetik meg. A kapitányhoz hasonlóan kemény és hatalmas izmokkal rendelkező hóhér nem aznap kezdte mesterségét, és jó néhány őrültet is küldött már a halálba, de ilyet még nem látott. Az az arc, amely Adrianus megmaradt, még most is félelmetesen izmos teste fölött látszott, valami földöntúli boldogsággal nézett valahova fölfelé. Viszont cseppet sem látszott őrültnek, inkább úgy tűnt, mintha valami csodálatos, kimondhatatlanul gyönyörű dologra várna. A hóhér már-már azt hitte, képzelődik, és hogy józan eszéről megbizonyosodjon, szétnézett a legközelebb álló csoportok felé. Mindenki Adrianus arcát figyelte. Legközelebb katonák egy csoportja állt, akik a hóhérhoz hasonlóan hitetlenkedve bámulták seregük volt centurioját. Tőlük balra, néhány méterre, szemben az elítélttel, patríciusok csoportja tátott szájjal meredt erre az elképesztő látványra. Akik elég közel voltak ahhoz, hogy kivegyék arcvonásait, hol a halálraítélt kapitányra, hol egymásra néztek döbbenten és hitetlenkedve. Kivégzést látnak, vagy császárrá koronázást? Mert amit Adrianus arcáról leolvasni tudtak, aki – ők is így látták – valahova fölfelé nézett, az valami felemelő, dicsőséges ünnepre engedett következtetni. Néhányan megpróbálták követni tekintetét, és a felé a pont felé fordultak, ahová ő nézett, de ott a kéklő szeptemberi égbolton kívül semmit sem láttak.
Adrianus szenvedéseinél csak gyönyörűsége volt nagyobb. Nem bomlott meg az elméje, mint sokan gondolták a szemtanúk közül. Tisztán érezte nemcsak a kiomlott belső részei, összetört lábszárcsontjai okozta iszonyatos fájdalmakat, de még a jobb karját a vasalkotmányra nyomó hóhér szorítását is. És az egyetlen dolog, amit a nézők jól láttak, hogy „valahova fölfelé” nézett, tulajdonképpen igaz volt. Csakhogy Adrianus nem csak úgy valahova nézett fölfelé. A testétől már távozóban lévő lelke előtt megnyílt a mennyország, és látása már nem egyszerűen földi látás volt, hanem természetfeletti is. Ott, valahol fönt, Adrianus tisztán látta az angyalt, aki az ő érkezését várta. Egyik kezében egy olajfaágat tartott, a megbékélés jeleként, a másikban pedig azt az aranykoronát, amelyet nemsokára a hitvalló fejére fog tenni. Az angyal figyelte Adrianust, örömmel látta hősies, egész lelkét boldogsággal betöltő hitét, és mosolygott rá. Adrianus pedig visszamosolygott az angyalra.
Az elégedett nikomédiaiak jóllakottan, a sok vértől részegen mentek haza. Maximinus császár és övéi pedig az ünnep utolsó napját egybekötötték a nemsokára következő Bacchus ünnep első napjával, és ebben a szellemben, féktelen orgia közepette irgalmatlanul berúgtak.
Néhány év elteltével már nemcsak a szenátus, hanem a nép körében is egyre kevésbé kedveltté vált a volt hadvezérből lett császár; és egy szeptemberi napon merényletet követtek el ellene, amelynek előzményei sohasem lettek ismertté. Éppen római palotájában beszélgetett Firniákus-szal, amikor a vesztére törők rárontottak. A hűséges Kigurtus elébük ugrott, hogy testével fedezze őket, és utána néhány pillanatig úgy nézett ki, mint egy óriási sündisznó, mert testéből mindenhonnan tőrök álltak ki. Ezután Firniákus és Maximinus került sorra – és pár perc elteltével már csak hullák voltak az egész palotában. Ennek ellenére – a legutolsó másodperceket kivéve – elmondhatjuk talán Maximinusról, hogy boldogan élt, amíg meg nem halt.
vége
Vége?
Hát nem egészen.
A császár arra eszmélt föl, hogy valami kegyetlenül égeti a bőrét. Amikor kinyitotta szemét, először Firniákust pillantotta meg, aki tőle vagy két méterre, egy hatalmas, zubogó üstben főtt, és elviselhetetlenül hamisan jajgatott. Majd meg kellett állapítania, hogy jómaga is egy ugyanolyan üstben fő, bár ebből csak a forrástól bugyborékoló vizet meg az üst belső falát látja. A kilencvenegynéhány fok, ami szaunában, forró levegőből még akár élvezhető is volt egy magafajta hedonista kéjencnek – vízben mérve kimondhatatlan kínokat okozott. Ezen a császár mélységesen fel is háborodott, és odaordított a legközelebb álló, szarvas és patás, láthatóan valamilyen szolgálatban szorgoskodó, förtelmesen ronda lénynek.
– Hé, te ott! Ez nem kellemes! Egyáltalán nem! Azonnal szólj az uradnak!
– Parancsodra, nagy cézár! – válaszolta a szolga, majd így kiáltott: – Hé, Belzebubus! Gyere gyorsan! Egyik vendégünk kellemetlenül érzi magát!
Erre hamarosan odajött egy óriás termetű, sárkányfejű, pikkelyes szárnyú – talán még a szolgánál is rútabb teremtmény, és erélyesen ráparancsolt cselédeire.
– Azonnal vegyétek ki az üstből a felséges urat! Mit képzeltek, nyomorult gazemberek?!
Két szolga ragadta meg az elégedett Maximinus két vörösen fővő karját, és durván kirángatták az üstből, majd továbbra is fogva tartva megálltak két oldalán, újabb utasításra várva.
– Tegyétek jobb karját az üllőre! – adta ki a parancsot az, akit az előbb Belzebubus-nak szólítottak.
A megdöbbent császár méltatlankodásában néhány pillanatig szóhoz sem jutott. De ez a néhány pillanat eltelt, és Maximinus mégsem kárhoztató szavakat mondott, ahogyan tervezte, hanem iszonyatos fájdalmában artikulálatlanul üvöltött. Mert az egyik szolga ezalatt éles kardjának jókora csapásával lemetszette kézfejét a karjáról. Maximinus szeretett volna meghalni vagy legalább elájulni, hogy megszabaduljon iszonyatos kínszenvedésétől, ami egyre csak fokozódott. Karjából sugárban fröcskölt a vér, aminek látványától végül elalélt.
A császár arra eszmélt föl, hogy valami kegyetlenül égeti a bőrét. Amikor kinyitotta szemét, először Firniákust pillantotta meg, aki tőle vagy két méterre, egy hatalmas, zubogó üstben főtt, és elviselhetetlenül hamisan jajgatott. Majd meg kellett állapítania, hogy jómaga is egy ugyanolyan üstben fő, bár ebből csak a forrástól bugyborékoló vizet meg az üst belső falát látja. A kilencvenegynéhány fok, ami szaunában, forró levegőből még akár élvezhető is volt egy magafajta hedonista kéjencnek – vízben mérve kimondhatatlan kínokat okozott. Ezen a császár mélységesen fel is háborodott, és odaordított a legközelebb álló, szarvas és patás, láthatóan valamilyen szolgálatban szorgoskodó, förtelmesen ronda lénynek.
– Hé, te ott! Ez nem kellemes! Egyáltalán nem! Azonnal szólj az uradnak!
– Parancsodra, nagy cézár! – válaszolta a szolga, majd így kiáltott: – Hé, Belzebubus! Gyere gyorsan! Egyik vendégünk kellemetlenül érzi magát!
Erre hamarosan odajött egy óriás termetű, sárkányfejű, pikkelyes szárnyú – talán még a szolgánál is rútabb teremtmény, és erélyesen ráparancsolt cselédeire.
– Azonnal vegyétek ki az üstből a felséges urat! Mit képzeltek, nyomorult gazemberek?!
Két szolga ragadta meg az elégedett Maximinus két vörösen fővő karját, és durván kirángatták az üstből, majd továbbra is fogva tartva megálltak két oldalán, újabb utasításra várva.
– Tegyétek jobb karját az üllőre! – adta ki a parancsot az, akit az előbb Belzebubus-nak szólítottak.
A megdöbbent császár méltatlankodásában néhány pillanatig szóhoz sem jutott. De ez a néhány pillantat eltelt, és Maximinus mégsem kárhoztató szavakat mondott, ahogyan tervezte, hanem iszonyatos fájdalmában artikulálatlanul üvöltött. Mert az egyik szolga ezalatt éles kardjának jókora csapásával lemetszette kézfejét a karjáról. Maximinus szeretett volna meghalni vagy legalább elájulni, hogy megszabaduljon iszonyatos kínszenvedésétől, ami egyre csak fokozódott. Karjából sugárban fröcskölt a vér, aminek látványától végül elalélt.
A császár arra eszmélt föl…
