Tíz éve megcímzetlen bőröndjeim várják
– épp, ahogy időkapszulánk ígérte –,
hogy az én múltam is lángok, lángok szabdalják.
A padló szilánkjai is egyszer mámorról szóltak,
most szénporos hegyeket nyög, mit jövőnek hívtunk.
A tablókép-kölykök ma mind gazdagok vagy holtak
– én még egyik mellett se döntöttem.
Míg arcuknak hízeleg a nagyvilág fénye,
én inkább magamra öltöttem
a semmi különös vánkosát,
és a szülinapi kívánság beteljesülését
háromszázhatvannégyszer alszom át.
- Varju Zoltan
