Birgés-Tóth Mónika: Ketten haltunk meg akkor…

     Sosem féltem így apámtól. Nem tőle, mint embertől, hanem attól, akivé vált a betegsége alatt. Az apámat felemésztette a betegség és valami más maradt utána. Egy eleven mementó, hogy az ember nem több egy rothadó gépezetnél, amely egyszer csak megadja magát.
Apámat tüdővérzéssel kezelték. A tüdeje egy időzített bomba volt. Minden köhögése alatt ott volt a rémület. Minden lélegzetvétel egy csata volt, minden reggel egy újabb háború. Én pedig ott álltam a kórházi ágya mellett, mint egy néma katona, aki nem tudja, mihez kezdjen a saját fegyvertelenségével. Csak hallgattam, ahogy zihál. Hosszan néztem elvékonyodott arcát a csövek között, mintha már nem is lenne hús-vér ember. Mintha csak saját maga árnyéka lenne, s nem maradt belőle semmi, mi egykoron volt. Gyerekként imádtam apámat. Ő volt a menedék. Az ő hangja volt a megnyugvás, az esti mese.
Gégemetszés… Még fel tudom idézni a hangját.
Nem a halálától féltem igazán. A látványától féltem. Aki valaha hegyeket mozdított meg puszta akaratával, most ott feküdt mozdulatlanul, elgyötörten, és nem tudtam segíteni. Minden nap harcoltam a könnyeimmel, harcoltam a dühömmel, a tehetetlenségemmel. És ami a legjobban fájt, hogy ő egyáltalán nem küzdött az életéért, én viszont borzalmasan szenvedtem a saját küzdelmemben, a lelkemért. Próbáltam túlélni mindazt, amit látok. Ott álltam mellette, és nem tudtam megfogni a kezét, mert irtóztam tőle. Tudtam, hogy ő már nem az enyém, hanem valami beláthatatlan erőé, ami lerántja a mélybe és magával viszi. Ez a tudat szétmarta az agysejtjeimet, és apámat nem tudtam többé apámként értelmezni. Úrrá lett rajtam a tehetetlenség, és ahogy fulladozott, vele fulladtam én is, mert a tekintete által folyamatos szorítást éreztem a torkomon. A bőröm alá költözött a rettegés, belémívódott. Mindaz, amit láttam, nem volt emberhez méltó. Ő nem ezt érdemelte. Ott álltam mellette, és közben szétmállott bennem minden emlék. Apám teste a végletekig kimerült, én meg belülről roskadtam össze. Ketten haltunk meg akkor.
     Amikor apám elment, súlyos lett a levegő, de én mégis könnyűnek éreztem a tüdőmet. Felszabadult bennem valami. Először lélegeztem úgy, hogy nem az ő zihálását utánozta a testem. Csend lett. Már vágytam erre a csendre…
…de most újra meghallgatnék egy esti mesét…