A reggel nem az ébresztőóra éles csörgésével hasít belém,
hanem egy tüdőt szaggató, mély sóhajjal.
Ez az első levegővétel a jel: újra itt vagyok.
Még mozdulatlanul fekszem,
és fejben próbálom egymáshoz illeszteni széthullott vázaim:
megkeresem a tartást vesztett csontjaimat,
amik az éjszaka sötétjében elfelejtették,
hogyan kell egyenesen tartani ezt a testet.
De a gerincem ép!
Minden nap egy új teremtéstörténet,
de Isten pihenőnapja nélkül.
Kisimítom a ráncokat, mint az asztalterítőt,
melyen az idő túl sokszor hagyott foltot,
és láthatatlan cérnával, feszülő öltésekkel felvarrom a mosolyt az arcomra.
Vékony vonal, ami elválaszt az összeomlástól.
A lelkem már régen nem egész.
Egy szitává lőtt szövet, amit csak a ragtapaszok tartanak össze,
emlékek és sebek furcsa hálózata,
melyet az idő lassan, módszeresen emészt fel.
Mégis embert faragok magamból minden reggel:
vésővel és akarattal alakítom a húsomat,
hogy a világ csak a szobrot lássa, és soha ne a törmeléket.
Mert a sebezhetőség luxus.
Aztán este, mikor a magány rám zárja az ajtót,
lehullik a maszk, elszakad a cérna.
Senki nem látja a súlyokat, amiket ilyenkor az ágyam mellé teszek.
Láthatatlan mázsák, amikbe belehorpad a padló.
Veled alszom, te édes-keserű teher,
te vagy az álmom és az ébresztőm is,
és holnap, mikor a nap az ablakomra kacsint,
s a jel, sóhajként felrázza a testem,
újra nekiállok a végtelen építkezésnek…
Szerkesztőségi hírek – 2026. július 12.
július 12, 2026