Birgés-Tóth Mónika: Eltörölhetetlen

A semmi peremén ülök.
Mögöttem a mindenség roncstelepe:
égett napok füstje keveredik a tegnap hamujával,
s a káosz moraja úgy festi alá a csendet,
mint egy haldokló galaxis utolsó sóhaja.
Egyetlen fekete rózsa pihen az ölemben.
Szirmait nem érinti fény, mégis tündöklik.
Nehéz éjfél-súlyú ékkő a pusztulás közepén.
Számolom a perceket.
De az idő megtévedt.
Visszafelé pörög, mint egy elszakadt filmtekercs,
ami a végétől keresi a kezdetet.
A visszajátszott pillanatokból arcok állnak össze:
árnyékok, akik valaha a szívem legmélyén laktak,
akiknek a nevét imába vagy átokba foglaltam,
mielőtt elengedtek volna a szakadék felett.
Ott állnak velem szemben, a semmibe vetve.
Akik cserbenhagytak, akik eladták a hűséget egy tál lencséért,
vagy csak egyszerűen hagyták, hogy a távolság megöljön minket.
Most az idő pusztulása nem kegyelmez nekik:
látom, ahogy a lelkük örvényleni kezd, megnyúlnak,
eltorzulnak a saját bűneik súlya alatt.
Alattuk megnyílik a mélység, felcsap a kozmikus, vérvörös láva,
az elpazarolt élet forró dühe.
Nézem, ahogy elmerülnek.
Nincs bennem bosszú, csak egy furcsa, tiszta nyugalom,
ahogy a vörös folyam végleg lerántja őket a némaságba.
Én maradok.
Ülök a világ peremén, ujjaimmal a fekete szirmokat érintem,
és várom a fordulatot az óraműben.
Várlak téged.
Az egyetlent, aki átlépett a pusztuláson,
aki nem alkudott meg a véggel.
Várom, hogy a vörös izzás mögül előbukkanj,
és a világ romjain újraírjuk azt az egyetlen szót,
amit az idő visszapergetése sem tudott eltörölni.